HAGYMALEVELEK

Kedves Öcsémuram, Kelemen!

Lassan itthágy minket a tél, az évszázad tele, melynek még most is, midőn Napunk a Halak csillagképbe fordul, érezzük szorítását. Megborzongunk, ha eszünkbe jut: a háztetőkön nyargalászó sarki szél kifútt belőlünk minden meleget, a bősz fagy csontjainkba hatolt; a tél pribékjei kezeket és lábakat törtek, koponyákat repesztettek, és sokakat megfagylalának.
Az én édes Uram még szerencsésnek mondható: csupán egy heg képében viseli a stigmát, melyet akkor szerzett, midőn megcsúszott a hóval álcázott jégen, hogy kapunknak esett, s annak éles szélű oszlopa elmetszé füle kagylóját. Egyetlen pillanat alatt ollyá lett, mint akit kardvágás ért: nyaka, gallérja csurom adta vér.

A kirurgus, kit felkerestünk, csak fejét csóválta, s hevenyészett tépést téve sebére jól általkötötte fejét, hogy ama boldogtalan hollandi képíróhoz lett hasonlatos, ki Arles városában saját fülét nyisszantá le egykor, s vitte ajándékul a veres lámpás ház lakóinak. Hogy elkészült a kötés, a kirurgus tovább küldött minket a kórodába, hol újabb homlokráncolások, fejrázások következtenek, az ottani seborvos és segédjei más, még nagyobb kötést készítettek, s mehettünk immár harmadik helyre, a régi kórházi szárny elhagyott zugába, hol egykor fül- és torokfájósokat gyógyítottak, mandolákat operáltak, koponyákat lékeltek, messze földről hordták ide a betegeket. Mostanság azonban (a gyógyítás Szkillája és Kharibdisze között elszenvedett hajótörés után) csupán az enyészet munkál benne szorgosan, s egy szobácskában a valahai fő-fül-orr-gégész asszony, kiről - mióta osztálya megszűnt s nyugdíjba tették - a címek, rangok, tudományos fokozatok sallangjai lekoptak, s e rangkórságos világban, hol a doktortanonc is főorvosnak tituláltatik, csak puszta nevén említik, akár a királynőket. Majd Ő, mondják, Ő csak ránéz, Ő tudni fogja, helyre teszi, fölvágja, összevarrja, meggyógyítja. A fő-főseborvos is hozzá küldött minket, mert aggasztotta a fül szélének állapotja, mely zöldes színben játszott, s olyanná lapult a kapuoszlop által rámért ütéstől, mint az úttesten elgázolt béka.
A kicsiny rendelőben sem írnok, sem asszisztáló nővérek nem valának, még számítógép sem dorombolt, csak egy kopott köpönyeges asszonyság motozott a homályban, kinek fejét ugyan belepte a dér, és fehér orcáját a pókháló finomságú ráncok szövevénye. Nézzük ezt a fülecskét, monda, de előbb levesszük e csúf kötést, s a sok véres géz, ragaszték, rugalmas háló egyetlen intésére eltűnt. Kis világosságot, csak ennyit szólt, és a hangjára kigyúló lámpa fényében összehúzott szemmel vizsgálgatni kezdé az elszakadt fület, mint nagyanyáink a stoppolásra váró harisnyát, nincs törve porc, helyre jő, olyan lesz, mint a másik, s míg takaros kis kötést hajtogat rá (sokszorta kisebbet, mint az előzők), beszél a sebporozóhoz, a tépéshez, a tapaszhoz, melyek egy pillantására engedelmesen röppennek bogosodó ujjai alá. Szól a felszakadt fülhöz, a sebhez is, mint akármely öreg asszonyság a kamarában a tojásokhoz vagy befőttekhez. Szavára eláll a vérzés, a vágás szemem láttára hegedni kezd. Víz ne érje, mondja búcsúzóul, s filigrán alakja eloszlik a pókhálós ablakon bezúduló napfényben.
Mindig azt hivém, az örökifjú tündérek tavasszal járnak, fejükön virágkoszorúval, de lám, most télen találkozám eggyel, s biza öregebb vala még a Ked

édes Nénjénél is.

Jámborné Balog Tünde írásai a blogon | Jámborné Balog Tünde írásai a Liget folyóiratban