Ország Lili | Panaszlevél
Kínos jelenet: József Attila pénzt kér Babits Mihálytól. Persze nem „közvetlenül“, nem lesi meg a lakása vagy a szerkesztőség előtt, kalap levéve nem áll elé, nem beszél hozzá, de úgy képzelem, a levél formájú kérvény megírása közben is sok változatban lepörgeti magában a mégiscsak kifundált, megszervezett találkozásukat – létrejöhetne, megtörténhetne – győzködi magát, és mindjárt latolgatja, vajon el tudná hihetően játszani. Képes volna-e abban a helyzetben suta köszönésen túl bármit mondani?
Hetek óta tervezi a levelet, Szántó Judit is noszogatja. Írótársak sürgetik... Jó, nem sürgetik, csak megkérdezik, kért-e segítséget Babitstól. Tudják, milyen kínos neki – hát mit akarnak tőle? Hergelték, hogy marjon Babitsba – nem mered... nem fogod nyilvánosságra hozni –, röhögtek a vitriolos gúnyversen, csettegtek a kritika olvastán, most meg elvárnák, hogy megalázkodjon. Mindegy. Megírja.
Babits Mihály urnak
a Nyugat szerkesztője,
a Baumgarten Irodalmi
Alapítvány gondnoka.
Budapest.
Nem elég ennyi? Aláírná a nevét, és kész. Bizonyítaná, hogy ő is tud alkalmazkodni, sőt, lakájmódra hajbókolni is. De ki az az „ő“? Vajon az aggályosan aprólékos hely- és időmeghatározás erre akar válaszolni?
Budapest, 1933. jan.28.
VI. Székely Bertalan u. 27. III. 47.
Igen tisztelt Uram!
Körülményeim arra kényszerítenek, hogy megkérjem Önt, mint a Baumgarten Irodalmi Alapítvány gondnokát, legyen segítségemre az Alapítvány anyagi erejével. Kérésem okát – szinte a költői szemérem maradványa nélkül – a következőképpen vélem előadhatónak.
Van-e „költői“ szemérem? Azt hiszem, a jelzővel József Attila – öntudatlanul – egy körbe (céhbe) vonná magát Babitscsal, de keserű szájízzel mindjárt éreznie kell, hogy a megalázó egyenlőtlenségen semmit sem enyhít a „szóba hozott“ költői lét. Nyilvánvaló: kettőjüknek merőben más az életmódja és életfelfogása. S különben is, a bevezető után „előadott“, a Babits-versre utaló festett vérzéssel ábrázolt nyomor adalékainak rögzítése – az Írók Gazdasági Egyesületétől kapott alamizsna, a zálogba tett ágynemű vagy a hivatalos nyelvhasználattal „havi áramfogyasztásról szóló“ számla pontos összege – költőietlen.
Hogyhogy nem érzékelte József Attila: a naturális részletezéssel és sajnáltatással éppenséggel eltaszítja magától Babitsot? Tudhatta, hogy a „költőfejedelem“ a szokásosnál is jobban berzenkedik az „alanyi“ ízléstelenségtől – nem remélhette, hogy az első, felületes benyomását korrigálja majd, mert észreveszi a „kérelmező“ feszélyezettségét. Egyikük se érzékelte a másikat. Nem tudtak, nem korrigáltak, nem vettek észre semmit. Úgy tűnik, a kivételes szellemi erő és a rendkívüli érzékenység sem elegendő a kőkemény létformák áttöréséhez.
Ott ült tehát József Attila a Székely Bertalan utca 27. számú ház harmadik emeleti szoba-konyhás bérelt lakásában. Nem gépelte, kézzel írta a levelet – nem számolta, hány kezdeményt gyűrt össze –; abban a pillanatban látom, mikor elfogadhatónak ítéli az eddigieket; a külleme is tetszetős; bólint magának; Nem fűtünk. Nincs cipőm. Azaz egy 43-as, gombos, betétes lakkcipőben járok. 39-es lábam van. Ez jó. Ez hat, ezeknek ez kell, gondolja gyilkos indulattal. A rövidre nyesett mondatok – mint a nem sokkal korábban írt Elégia kemény állításai – koppannak. De kurta. Kevés. Muszáj még hozzátenni, most már muszáj. Mi van itt?! Követem felmérő tekintetét. Megvan! Szobánk ajtajának kilincse féléve le van törve.
Nem hiszem, hogy pénzt kérő levélben ennél abszurdabbat írt volna valaki.
Babits kiutaltatott 300 pengő segélyt, de a március 2-án kelt köszönő és megkövető József Attila-levélre sem válaszolt.
A sorozat további részei | Levendel Júlia írásai a blogon | Levendel Júlia írásai a Liget folyóiratban
