Bizonyos arctípusokra gyanakodni kellene. Turcsi orrúaktól eleve ne várjon jót az ember. Az valahogy nem tisztességes, ha látni lehet valakinek az orrlikát. Rókaképű volt a srác. Ha akkor tudom, amit most, szóba sem állok vele, nem fogadom a köszönését, leütöm egy lapáttal. Persze, ha akkor gyanítottam volna, akkor most volna akkor. És akkor akkor volna most? Áh, nem iszom én sokat. És nem is ütnék én le senkit lapáttal, csak összepakolnám a betyárbútort, a tetejébe csapnám Esztit, meg sem állunk a világ túlfeléig. Bánom is én, Argentínáig. Már ha elfuthat valaki a végzete elől. Már ha ez a végzetem, és nem csak valami brutális ráfaragás. Valami vaksors, amit úgy cseréltem el valami balfékkel, hogy észre sem vettem. Mint két egyforma táskát a krimikben. Vagy összeszedtem, mint a náthát egy autóbuszmegállóban.
Persze, mire megyek a világ túlfelén, ha Eszti ott is ott van velem, és nincs a fején felirat, hogy másra vágyik. Úgy látszik, a gimnáziumban közösen elbliccelt tornaórák óta együtt töltött idő pillesúly a mérleg serpenyőjén. Azt hinné az ember, összegyűlve az időnek egyre nagyobb a súlya, de nem, valami kikezdi az anyagát, mind porózusabbá válik, mint a hungarocell, pakolászhatod egymásra bálaszám. Azért mégis, egy pasas, akinek állandóan narancssárga a bőre a szoláriumtól… tudhattam volna.
Hazudnék, ha azt mondanám, megéreztem. Amikor odaköltözött mellénk, átjártam iszogatni Attilához, megmutatta a farmerokat, gőzölögve lógott vagy ezer, a másik teremben román csajok vasalták, egyiknek rácsapott a fenekére, az meg se nyikkant. Ez volt a vállalkozása, festette a cuccot, majdnem olyan szépre, mint az igazi. Vették-vitték, ügyes pali, mint az angolna, egyszer benn ültem a kocsijában, míg üzletet kötött. Sürgött-forgott, kiskezit csókolom, hogy ízlett a Valentin-napi parfüm, hogy vannak megelégedve a szállítással, felírom a méreteket, abszolút rugalmasak vagyunk, torokcukorkát?, jól jön ebben a nedves időben, a visszáru se gond, csak csörögjenek rám, ne álljon itt potyára, eladom secpec, hozok helyette olyat, de olyat, ahány ház, annyi szokás. Eszméletlen finom piái voltak, skót meg ír whisky, kubai rum, francia likőr, tudom is én, milyen kamionról eshettek le. Élni kell, öregem, bazsalygott – és élt is a lehetőséggel.
A habos löttyért utáltam, amit a hátsó kertünkön át a patakba engedett, esküszöm, attól rohadt ki minden évben a paradicsom, a szép, kövér gumókat rozsdás, leprás foltok lepték el, egyszer sem ettem a saját zöldségemből. Hiába állította, hogy tiszta öblítővíz, nála aztán semmi szabálytalanság, nézzem csak át a műhelyét, mint az APEH vagy a KÖJÁL, hagyjon békén, nem vagyok én betűszó, ne folyasson mérget a vizembe. Meg ne bizneceljen az asszonnyal, de az Eszti meg volt veszekedve, hogy a kolléganői bomlanak az Attila farmerjáért, ő rápakol egy kicsit az árra, Attilának nem is árulja el, mennyit, összejön kis költőpénz, csak ne aggodalmaskodjam. Pedig jobban tettem volna. Targoncáztam ehelyett a téglát, a cserepet, a szigetelőanyagot, markolóztam a sódert, ömlöttek egymásra a napok, és az asszony már a szomszédban lakott, azzal a pasassal. Álltam hátul a kertben, hallgattam a csevegésüket, és legszívesebben áthajítottam volna a csákányt. Sajnálom öregem, vigyorgott a turcsi orrú, nem tehetek róla, megvesznek értem a nők, beszélj vele te. Hát beszéltem, de abban sem volt köszönet. Nem bírtam ezt már, kismackó, nem veszed észre, hogy nem illünk egymáshoz, biztos találsz magadnak valakit, eredj, én már találtam. Kamaszok voltunk, nem tudtuk, mi az élet, pedig az nem csak ennyi, érted, buksi? Nem vagyok buksi, hiába üvöltöttem, csapkodtam az ajtót, hallgatnom kellett a turbékolásukat heteken keresztül. Csak az Attila piáival voltam jóban akkoriban, megszámította olcsón, de hálát ne várjon érte.
Nyugalmasabb így, hogy elhúztak, naná, majd én hagyom ott az apám meg a nagyapám házát, mi pénzt beleöltünk hátul a grillezőbe, a fedett télikertbe, gyönyörűen kicementeztem a járdákat, megrajzoltam csúszásgátló, hullámos mintával, ahogy kell, nem mondhatja, hogy nem. Akkor szakadt át bennem valami, amikor a szomszéd házát kezdték bontani, letolták az egészet buldózerrel, nem szőröztek, és amikor az alapzatba mélyedt a gép egyetlen vasfoga, beomlott a beton, és darabjai belecsobbantak az egész pincét megtöltő habos, lila folyadékba, amely eddig is ott örvénylett a közvetlen közelemben, lenn a sötétben.
