Kedves Öcsémuram, Kelemen!
Lassan itthágy minket a tél, az évszázad tele, melynek még most is, midőn Napunk a Halak csillagképbe fordul, érezzük szorítását. Megborzongunk, ha eszünkbe jut: a háztetőkön nyargalászó sarki szél kifútt belőlünk minden meleget, a bősz fagy csontjainkba hatolt; a tél pribékjei kezeket és lábakat törtek, koponyákat repesztettek, és sokakat megfagylalának.
Az én édes Uram még szerencsésnek mondható: csupán egy heg képében viseli a stigmát, melyet akkor szerzett, midőn megcsúszott a hóval álcázott jégen, hogy kapunknak esett, s annak éles szélű oszlopa elmetszé füle kagylóját. Egyetlen pillanat alatt ollyá lett, mint akit kardvágás ért: nyaka, gallérja csurom adta vér.