Horgas Bélának
Még sose láttam senkit tetten érve,
mint téged ma, ahogy mentél haza
három sor szonettel. Mit adjak érte?
Legyen tiéd a negyedik sora
egy megihletett versnek: mert a lélek
kihajt a tavaszi domboldalon,
és elhiteti, hogy amiért élek,
éltethet mást is, lehet alkalom
a ráismerésre – hogy mire, mindegy.
A visszatérő tavaszt nem zavarja,
mikor két ember egymás mellett elmegy,
köszön és elköszön, hívja a dolga
hazáig. Kívánom, hogy még kibírjad,
és akármikor, akárkinek „írjad”.
(illusztráció: Mattis Teutsch János | Tavasz)