A MEGSZÉGYENÜLÉS KEZDETE

Ments meg, uram, a tisztaságtól. A hozzá vezető
porlepte utat valahogy még átvészelem, mert hiszek
az ecetes szivacsban, hiszek a hideg zsíroldóban,
és ismerem a kormot lekaparó kés kérlelhetetlenségét is,
de irgalmazz attól, uram, hogy egyszer célhoz érjek.
A cél ugyanis nemhogy szentesítené, de visszamenőleges
hatállyal profanizálja eszközeimet – és bár az eszközökben
sosem válogattam, hiszen ha kellett, gyerekkori pólómmal
töröltem fel a padlót, vagy önmaga ellen fordítottam
a mocskos porszívó csövét, a gáztűzhely és a csempék
szégyentelen ragyogását mégsem szenvedhetem.
Mert mi más volna a tisztaság, mint a megszégyenülés
kezdete, az ősbűn előtti, hideglelős ártatlanság maga –
óvj meg tehát, uram, a paradicsomi állapotoktól, ne engedd
látnom, ahogy gondosan kitakarított szobámba lopva
visszaszédelegnek a pókok. Ahogy a vakítóan fénylő ablakokra,
mint a kétségbeesés, a csontszáraz por idővel visszaszáll.

Reggelenként – ha történetesen épp nem kell elrohannom sehová – mostanában A Képek Könyvének verseit olvasgatom. Kint a teraszon már nem éget, jólesik a reggeli napfény; a fecskék a szemközti villanydróton gyülekeznek, és az örökké éhes verebek a terebélyes loncbokorra szállnak reggelizni. Tökéletes társaság Rilkéhez, és alighanem az egyetlen elviselhető.

A versek csaknem minden darabjában ott bujkál az egyedüllét: egy sorban, egy képben, a hangvételben; mindből valósággal süt a magány, amely e költemények voltaképpeni szerzője és egyetlen tárgya.

Széchenyi István élete a magyar romantika legsajátságosabb és minden bizonnyal egyik legnagyszerűbb alkotása. Regénnyé, műalkotássá formálni életünket – ez igazán romantikus gesztus.
(„Egy Karamazov a fogalmak világában”)

Arany tárgyiassága olyan ember „aggályoskodása”, aki felett a papírég meghasadt. Minden, amit szilárdnak vélt, káprázat volt; a múlt, a fiatalon szerzett hírnév, koszorú, műfajteremtés, néplapszerkesztés,csatadalszerzés – szavakból szőtt kárpit, de mi van a szavak mögött?
(Késő van)

Szerencsés író, akinek ifjúsága egy újjászülető nemzet ifjúságával esik egybe. Szerencsés korszak, melynek históriája hőseposzokban és tündérregékben él: Jókai könyveiben. Szerencsés nép – boldog, mint a lótuszevőké –, mely azokból tanult olvasni, tanult álmodni. Amit a Fiatal Magyarország születéséről tudni kell, könyvtárnyi irodalomból tudható. Amitől ez a tudás hozzánk minden más történetnél közelebb áll, nem érthető annak, aki nem olvasta Jókai regényeit.
(A kettészakított üstökös)

Aki a hadi és politikai történettel egy kissé ismerős, nem fogja csodálni, hogy ott a legnagyobb hatású aktorok ritkán szolgálnak egyszersmind az erkölcsi nagyság példáival. Közülük kevesen állhatnának modellt – tulajdon szobraikhoz.
(Az athéni szín)

tenyérnyi
diófából és hársfából szilárdan össszedolgozott
ujjnyinál vékonyabb deszkadarabra
képet festettem-kapartam
harminc vagy
negyven éve kezdtem
sohasem éreztem
készen van most már
befejeztem
elértem amit akartam
szerettem volna
de újra meg újra közelebb jött a forma
hitegetett
egyre absztraktabb lett
az ábrázolat
a képzet
ruhátlanabb
a fa barnás sárgás
teste
tetszett vagy csak beleláttam
a jelentését
aligha tudtam
a kezemre bíztam
húztam
vontam
ma is még (mielőtt ezt írtam)
tovább gyötörtem simogattam
abbahagyhatatlan

az illusztráció a szerző festménye  |  horgas.org

FÖLDHÖZRAGADT FOHÁSZOK

A TÉVEDÉS MOTORJA

Ments meg a közlekedéstől, uram. Ma még ne
hatalmasodjon el rajtam a helyváltoztatás sürgető
kényszere. Ne akarjak folyton ott lenni, ahol nem
vagyok, és élvezzek egy kicsit ott lenni, ahol vagyok.
Különben eltölt a nyugtalanság, autóba ülök vagy
biciklire pattanok, bár vállalkozásom rendre balul
üt ki – önhittségem zsákutcába vezet, önfeledtségem
fellazítja figyelmem, és a gumi máris lemondóan szisszen
vagy összetekerednek a küllők, miként a kígyózó
sorok a metróaluljáróban, ahol oly végzetesen gabalyodik
egymásba érkezés és indulás. Hova is szaladhatnék
a közlekedés elől? Hisz még a kihalt utcák mélyén is
meghallom, ahogy a kövezetet horzsolják a messzi bőröndök.
Az embert a tévedés motorja hajtja, ez a motor tereli
az első arra járó buszra, hiába, mert a busz prüszkölve
megbokrosodik, vagy a repülőtér felé a piros lámpánál
az ajtók hirtelen felpattannak, és egy külföldi házaspár
ijedtében leszáll. Kis ideig tétováznak, majd lassan,
imbolygó léptekkel indulnak el a holdbéli tájon.

fotó: Vivian Maier  |  April 7, 1960, Florida

A vér keskeny patakja körbefolyta az ágyat, beleragadt a vajsárga padlószőnyegbe és lassan, alig láthatóan egyre sötétebbre barnult. A nyomozó figyelte, ahogy percről percre változik, míg villog a fotós vakuja és a helyszínelők ujjlenyomatokat keresnek, sötétebb lett, mire megérkezett a halottkém és szinte feketére váltott, amikor a hullaszállítók elvitték a tetemet.

A középkorú üzletember 2012 októberében érkezett a fővárosba, hogy a kaukázusi ország képviseletében energiapolitikai szakemberekkel tárgyaljon. Az egyeztetések hosszabb időt vettek igénybe, de kölcsönösen gyümölcsözőnek ígérkeztek, a férfi kitűnően érezte magát Budapesten, és vendéglátói mindent megtettek, hogy elkápráztassák. Előző éjszaka az egyik pesti lokálban alaposan felöntött a garatra, a szálloda éjszakai portása diszkréten úgy fogalmazott: hajnali négykor emelkedett hangulatban ért vissza, és a boy segítségével jutott el a szobájáig. Egyedül volt? Egyedül.

Szeretem az ilyen napokat, amik csak úgy elmúlnak, minden különösebb jel nélkül; amikor nem a lázas tevékenységek szabják meg az időt, hanem a fátyolos égen észrevétlen lomhán úszik át a nap, és egyforma fénnyel dereng a hajnal és az alkony. A meghatározhatatlan napokat, amelyek nincsenek teletömve célokkal; amelyekre nem kell címkét ragasztani emlékeztetőül, és amikor nem történik semmi érdemleges.

A könyvtáros szép ívű mozdulatát megakasztja az éles hang: csörög a telefon. Az asztalra pillant. Nincs mese, föl kell venni. Ez a baj a mobillal: az ember látja, ki hívja, s ha olyan valaki, muszáj megnyomni a zöld gombot. A polgármester kimért mondatai kimérik a feladatot. A könyvtáros zsebre vágja a készüléket, keresi a szavakat, mit mondjon a kollégájának. Nem találja. Mielőtt föladja, a legegyszerűbbet választja. Mindjárt jön valaki, el kell vele mennem. A kolléga bólint, visszafordul az integrált könyvtári rendszerhez, folytatja, amit egész nap: rekordokat visz föl. A könyvtárosnak azonnal eszébe jut az a három-négy évvel korábbi téli nap (odakinn sárral szennyezett hóbuckák, latyak és kopasz fák), amelyen végleg lezárták a cédulakatalógust. Nem építik többé. Csak a rekordokat, a gépben. A könyvtáros azóta is elveszettnek érzi magát ettől. Legalábbis elveszettségének ez az egyik összetevője.

Hét óra előtt tíz perccel a bemondónő leült az asztalhoz. Összerendezte a papírjait, még egyszer átfutotta a legfontosabb részeket, megigazította maga előtt a mikrofont. Pontosan hétkor felolvasta a híreket.

A filmvetítés közepén valaki
felállt a nézőtéren, és
ahogy mondják: fennhangon
a vetítőablak felé intézve szavait,
így szólt: „Én most lemegyek
melegkolbászért a büfébe, ha tetszik,
állítsa le a gépet, végtére
magának is jár tíz perc cigarettaszünet,
és az alkotmány állampolgári jogokról
szóló passzusa is megerősíti
a szabad akarat és mozgás
akadálymentes érvényesítését.
Ha jól tudom, ez tértől és időtől független,
mert a szabadság immateriális fogalom, így
kedvem szerint élhetek vele.”

SZALAGÚTJAIM

Sem Babits, sem Kosztolányi, még Juhász Gyula sem, nem igaz, ő sem fordul felé figyelemmel; szána­kozást bármikor könnyűszerrel kicsihol, sokakból, ha akarja, megvesztegetően kedvesnek mutatkozik; szol­gálatkésznek, kisfiúsnak, gyámolíthatónak, de utóbb mindig szégyelli. Azt is szégyelli, hogy olyan rutino­san előkapja és játssza a gyámolíthatót. Talán az iroda­lombeli lehetséges mestereknél is jobban vonzza Bartók (különös, hogy noha alig hallott Bartók-zenét, költészetére minden műalkotásnál erősebben hat, vagy pontosabb úgy mondani, hogy a Bartók-zene és a József Attila-vers kivételesen rokon szellemiségű) – és félősebb, tartózkodóbb vele, mint akárki mással.

’36 december elején látogatást tehet Bartóknál. Büszkén meséli, hogy a zeneszerző szívesen beszélgetett vele, kéziratot ígért a Szép Szónak, s hogy a folyóirat nevét (József Attila javasolta, sőt, erőszakolta) külön is dicsér­te. A fiatal költő-szerkesztő elfogódottan nézelődött a dolgozószobában – ez a szoba lett volna ábrándjai tes­tesülése? Bartók azt is mondta, hogy szívesen közre­működik egy József Attila-szerzői műsorban, József Attila pedig kérte, hogy amikor két nappal később újra jön – már a kéziratért –, beszélgessenek az ő tervezett Bartók-tanulmányáról.

LEVELESKÖNYV

BÁLINT ENDRE – ORSZÁG LILINEK

Okt. 24. 59.
Drága Lilikém,

Mennyit hallottam gyerekkoromban,
ha jött a vihar:
Szent Péter kuglizik megint angyalaival.
Elhittem, és a templomos viharfelhők
fekete-fehér tornyait bámulva
a guruló golyót is látni véltem,
a dörgéstől féltem,
de kíváncsi voltam;
’44 nyarán
a bombázórajok robajlása
a vihar és a kuglidöngetés
mása volt,
s ahogy belejátszott
a leütött bábuk csattogása,
ugyanaz a hangzat.
Aztán kinőttem, ma meg vissza.
Fönn, a magasban,
a János-hegy felé vonuló
felhőtünemény hasában
azok a golyók
dübögnek s ugyanúgy,
hiába más a helyszín,
későbbi az idő.

az illusztráció a szerző festménye  |  horgas.org

Negyven felülés. Mármint napi negyven felülés. Állítják, az segít. A dolog veleje ugyanis a rendszeresség: az ember megcsinálja a napi negyven felülést, húsz fekvőtámaszt, és minden el van boronálva. A lényeg, hogy nem szabad egyetlen napot sem kihagyni. Ebből már tudom, hogy a holtbiztos módszer nálam a második napon elkerülhetetlenül megbukik. Még hogy rendszeresség.

A SZÁMVETÉS VERSEI

Anakreón lélektükre (17.)

Érzem, hogy figyel, de nem számít. Naphosszat ott áll, és bámulja a tarkómat meg a jobb vállamat - mást onnan aligha lát belőlem. A lugasban szándékosan úgy ülök az asztalhoz, hogy hátat fordítsak neki, vagy megkerülöm az asztalt, s már közelítve is a sakktáblán felállított bábukra tapadok, mintha engem semmi más nem érdekelne - szóval egyszer háttal, egyszer meg behúzódva, s akkor végképp nem tudhatja, mit csinálok, mivel hová lépek.

Állítólag ő készíti elő a táblát. Igaz, én játék után egyszerűen besöpröm a figurákat a dobozzá hajtható táblába, és az egészet otthagyom a szőttessel borított asztalkán, ő mindennap felnyitja a dobozt, megfogdossa a futót, a királynőt, talán meg is szagolgatja a szantálfa-illatú gyalogosaimat, de azt hiszi, nem hagy nyomot. Sohasem ajánlotta, hogy játsszék velem. Sohasem próbált bizalmaskodni. Pontosan az asztal közepére állítja a táblát, a bábukat hibátlanul sorakoztatja fel.