Reggelenként – ha történetesen épp nem kell elrohannom sehová – mostanában A Képek Könyvének verseit olvasgatom. Kint a teraszon már nem éget, jólesik a reggeli napfény; a fecskék a szemközti villanydróton gyülekeznek, és az örökké éhes verebek a terebélyes loncbokorra szállnak reggelizni. Tökéletes társaság Rilkéhez, és alighanem az egyetlen elviselhető.
A versek csaknem minden darabjában ott bujkál az egyedüllét: egy sorban, egy képben, a hangvételben; mindből valósággal süt a magány, amely e költemények voltaképpeni szerzője és egyetlen tárgya.
A magány olyan, mint a zápor.
Az alkonyattal kél az óceánból;
a síkságról, mit titkon tár a távol,
s az égre tér, mely övé, övé.
S az égből hull a városok fölé.
(Nemes Nagy Ágnes fordítása)
S ha nem kimondva, hát ott van kimondatlanul: a költői portrék minden egyes darabja olyasvalakit ábrázol, akinek egyedülléte visszavonhatatlan: Az özvegy dala, Az árva dala, Az idióta dala, A leprás dala. Vagy ott van a Pont de Caroussel, a híd közepén álló vakkal, ki „a rendületlen igazság maga”, az „alvilág sötét bejárata a felszínen tenyésző nemzedékben”. És ahogy következnek egymásra a versek, amelyek csaknem mindegyikében – legalább a háttérben ez a halk és melankolikus hang zeng, a lassú elmúlásé vagy a váratlan halálé, az ember előbb-utóbb megkérdi magától a verebek vidám pörölése közepette, hogy ez a borongós tónus, amely elvileg annyira nem egyezik a reggeli harsánykék éggel, miért annyira szép mégis, és miért olyan életigenlő. Mert Rilke hangja nem a lemondásé, de nem is a visszavonhatatlannal szembeni lázadásé:
Meglásd, a multak hogy megkönnyebbednek,
ha néhány évnyi élet elhaladt,
szivedhez lassan csodák közelednek,
és minden érzést gyors képek követnek, –
és nagy idők csupán csekély jeleknek
tűnnek, akár egy szép kézmozdulat.
– vigasztalja (Garai Gábor fordításában) a lantos az ifjú herceget. Hát álruhás hercegek lennénk, akit egy kobzosnak kell ébresztgetnie esténként? „A lantos jő, s jelenti: létezel.” Talán csak ennyi kellene, hogy ismét minden áttetszővé váljék, mint az égbolton derengő alkonyat. R. M. R., a nagy énekmondó ébresztget reggelente erre a világra. A nagy idők csekély jelekké sűrűsödnek, és az apró dolgokon, rebbenéseken az öröklét fénylik át. Így jön létre az egyensúly: hagyva, hogy a díszletek és képek mögül hatalmasan előderengjen a Másik, akit itt csak sejteni lehet. A halotti koszorú súlya így lesz egy másik lét könnyűsége; a vak így lesz látóvá arra, amire födi szemünk makacsul zárva marad. A közönséges tekintet, mely mindent csak annak lát, ami, képtelen behatolni ebbe a tartományba, vagy inkább pillanatba: nem képes fölismerni az ágy fejénél álló Idegent. A „felszínen tenyésző nemzedék”-ek „lakályosan élnek lakott szavakban”, rutinnal használva nyelvet és érzékszerveket, Rilke hitvallása szerint csak bajosan juthatnak erre a tapasztalatra. Ahhoz magány kell. Bátorság vagy elég botorság, ott maradni „között”, két út között, a föld és az ég között, abban a reményben, hogy innen, nem tartozva egészen sem a földi, sem az égi világhoz, jobban rálátni mindkettőre, mindent elvetve magunktól, marad még bennünk valami.
s marad (kimondhatatlan rejtelem)
élted riadt, hatalmas, érve-érő,
s benned, ki hol meddő vagy, hol megértő,
felváltva kő és csillagkép terem.
(Csorba Győző fordítása)
Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban
