Anakreón lélektükre (13.)
A tükörbe nézni félek,
Idegen néz vissza onnan.
Letarolt főn szürke tincsek,
csupa ránc a homlok íve,
beesett szem, alja táskás,
fut az orrtól mély barázda,
lefelé görbül a szájszél,
laza bőrbe vész az állcsont…
Hol az arcom? Hol az álarc?
(Eckhardt Péternek, 60. születésnapjára)
Magunk vagyunk a mérce, igen.
Lehet úgy is hozzátenni a dolgokhoz itt,
hogy nem kell elvenni belőle ott.
Hiába fogaskerék csak, látva az embert is
(ahol mások pusztán a profitot.)
Amíg legfontosabbak az apró csodák,
addig mindenhez marad jogunk.
Így épül belülről kifelé a világ,
s nő kultúra abból, amit megfogunk.
A vallástörténeti és kultúrantropológiai szakmunkák rendszerint már a bevezetésben foglalkoznak a szent tér és a szent idő fogalmával. Hogy „az archaikus gondolkodás” vagy a „természeti népek” számára a világ korántsem olyan homogén és töretlen, mint nekünk – akik bárhová képesek vagyunk bankot vagy bárt építeni, és bármikor be is térünk ezekbe –, hanem tagolt és szövevényes, amelyben itt is, ott is kitüntetett pontok nyílnak: a profán teret megtöri a szakrális tér, a természeti időt megbontja a szent idő.
Azt is megjegyzik, hogy a „modern ember” ilyesmiről aligha tud; mi ezeket a töréseket talán észre sem vesszük, hacsak nincs velünk egy bennszülött vagy stalker, aki az ösztöneivel vagy a régi mesék alapján tudja, hová szabad és hová nem szabad lépni. Számtalan példa kínálkozik, hogy az átutazó, a jövevény már csak emiatt is értetlenül és otrombán viselkedik egy számára idegen tájon: nem azért, mert nincs megfelelő kulturális jelrendszere, amely közvetítené a tér finom változásait, hanem mert rég kiveszett belőle a gyermekkori óvatosság és tapintat, amellyel az emberiség egykor (amikor még nem csupán zsákmányt látott benne) közeledett a világhoz.
Csodáljuk-e inkább Kínát, vagy félünk tőle? Talán nem is félelem ez: inkább idegenkedés. A régitől – mert bonyolult, érthetetlen jelképekkel teli; a maitól – mert túl gyorsan változik. Talán, ha jobban, mélyebben ismernénk…
Miklós Pál a régi kínai világ szerelmese volt: a tusé és ecseté, a festők és írástudók művészetéé, a kifinomult formáké, a jelképes nyelvé, amely nemcsak tusfestményekben és kalligráfiákban jelent meg, hanem a szerelem művészetében is, a buddhizmus Kínában kialakult ágában, a chanban is, az életmódban vagy az időszemléletben is. De aki érteni szeretné a roppant változásokat, amelyek a mai Kínát jellemzik, annak mindenképpen érdemes elmerülnie az ő kínai múltat értő és európai kultúrával összevető esszéiben. Hiszen ma is igaz, hogy „még az újításokat, a reformokat, a jövőt kívánó politikát is csak a múlt hitelesítésével lehet előadni”(Nyelvi kultúra és ideológia: a Tus és Ecset című esszékötetben).
Görög-római choliambus: vértezetlen
mondom: meg vagyok elégedve. magammal.
ez nem szokás. de mit tegyek, ha. nem szoktam
magam szokotthoz alkalmazni. úgy értem:
belül. ruhám és életmódom átlagra
valló, konformizmusban verhetetlen. (ha
vernek: keretből mert kilógok.) értékem
nem marketolható? humorral eltűrök
törettetést. kering a nedv, ha jó testben.
köröm – családi – nem zavart. irígyled, hogy
identitásom ép, ifjabb barátom, vagy
lenézed? nézd, az árát ennek is mérik, s
megadni kelletik. tanársegéd negyven
éves koromra: vittem sokra. költőnek
nem védjegyez nevem. (ma.) névtelen halnék,
ha holnap. éljünk… bőröd, ifjú: vásárra!
Kedden
délelőtt a Retek utcai fodrászatban
levágattam a hajam;
ötmilliméteresre kértem,
de nem bánom, tettem hozzá, ha félcentis lesz,
és a nő azt felelte: “az ugyanaz”.
Ennek szinte megörültem,
ha nem is olyan fokon,
mint Buffon,
az olasz kapus,
mikor vasárnap este kivédte az angolok 11-esét,
aztán
kétnevű frizurámat átvittem a Fény utcai piacra,
a második szintre,
hol
udvarlás céljából
öt szál Van Gogh-féle napraforgót
vásároltam a kisebbik fajtából,
mert azok tetszettek a szobánkba illőnek
meg nem is volt nálam elég pénz.
Amikor mentorommal, Mindentudó Attilával süldő egyetemistaként Budapestről Pécsre, az orvosi egyetem gólyabáljára stoppoltunk abban a reményben, hogy nagyszívű és kapcsolatteremtésre nyitott medikákkal találkozunk, az egyik szakaszon derűs természetű vadászrepülő vett fel minket a kívülről átlagosnak tűnő Ladájába. Alig negyven kilométert mentünk vele, de a kiszállás után azonnal jelentkezhettünk volna zombifilm-statisztának. Vezetőnk ugyanis nem ismerte az előzés fogalmát: ő alapértelmezésben az országút bal felét használta, tövig nyomott gázpedállal, és ha jött valaki szembe, kelletlenül visszasorolt a jobb oldali sávba. Fékezésre nem emlékszem, csak a jeges szorításra, tulajdonképpen mindenhol.
Na, ez a pilóta megfontolt, komótos, visszafogott úrvezetőnek számít Alekszejhez képest. Már akkor sejthettem volna, baj lesz, amikor sofőrkesztyűben fogott kezet, és első kérdése az volt, hogy az a széria Hyundai Lantra, amelyből az új kocsija kikerült, Magyarországon kapható-e? Aztán elkezdődött a rémálom. Alekszej nem ismeri a záróvonal, a forgalomtól elzárt terület, az elválasztó sáv, az építkezés, az úttest és a járda közti szakasz fogalmát, megy, amerre üres területet lát. Gyorsít és fékez, mint egy autóversenyző, furakszik, mint egy párizsi a körforgalomban, dudál veszettül, mint egy olasz, és közben bőszen veti a kereszteket, akárhányszor templom előtt robogunk el – ilyenkor még a kormányt se fogja.
és szeressük: choliambus, bel canto
nem is tudom, mi lennék, hogyha nem lennél.
úgy összenőttünk, hogy közöttünk érzésre
alig maradt hely. mondanám, s te gyorsabban
már mondtad is. mégis beszélgetünk. mindig,
megúnhatatlan. meddig bírni? végére
még nem jutottunk. képzelem, hogy megcsallak,
de nehezen. magam csalatni nincs kedvem,
sem ráérő időm. kitöltve estéink
és napjaink. milyennek ismersz: kedvesnek,
elég erősnek? elfogadhatók, egymás
előtt: vagyunk. szerelmesek. lehet rajtunk
nevetni. szép pár. lennél, hogyha nem lennék?
Ezen a forró platnin is
lehet egy darabig élni
fűszálból fonni fonalat
könnyű esőt remélni
ama jéghegyen is lehet
elülni, messze látni
mint nagy vízben a kis halak
szótlanul kiabálni
GÉHER ISTVÁN (1940-2012) költő, tanár, irodalomtörténész, műfordító – így gondolt önmagára, ebben a fontossági sorrendben. Esszéi elbűvöltek; a tanításnak túlzás nélkül zsenije volt (az ír drámaíró Sean O’Casey-ről szóló óráján meghívott vendégként csak ámultam). Műfordítóként? Jó szöveget produkált – magamtól sem várok többet; s a költő különben is előbbre való.
Milyen költő volt hát? Verseit újraolvasva: önmagát kereső, a keresésben eredményre jutó, rejtőzködő-megmutatkozó költő, aki – ha tudatosan megtapadok a versek egyik vonulatánál – önmagáról ír.
„Csak én birok versemnek hőse lenni?” Géher István a babitsi jegyet „egy kis különbséggel viselheti.” Nem annyira „hőse” versének, mint inkább tárgya – vizsgálati tárgya. A filozófia legnehezebb kérdésével viaskodik. Ki vagyok én? Folytatásul pedig: Milyen vagyok? Jó-e, hogy ilyen? Jó-e nekem, jó-e azoknak, akiket szeretek, jó-e a közösségnek?
Igazán kedves tőletek, hogy elküldtétek ezeket a képeket, bár némelyikről nem tudom, hogy ki van rajta: vagy a kép homályos, vagy az emlékezetem, de ha a testvéreim eljönnek, biztosan megtudok ezt-azt, a nővéremnek mindenképpen többre kell emlékeznie.
A lánygyerek a nagy fűrésszel mintha valóban én lennék, s hogy őszinte legyek, ezt nem is bánnám, szükségem is van egy ilyen képre. Pontosan egy ilyenre, amit elnézegethetek, és azt gondolhatom, hogy ez az én nagyapám, és engedi, hogy a fűrészt fogjam, és úgy tűnik, hogy szeret, látszik az arcán, és aki fényképez, az is biztosan szeret, mert különben minek fényképezne.
Tudom, hol élek:
itt.
Egy helyütt a Szabadság teret
Horthy térnek neveznék,
más helyütt,
szülőföldem tenyérnyi falujában
felállítják
Horthy faszobrát;
egyik helyen tüntetnek az átkeresztelés ellen,
másik helyen egy indulatos
éjszaka leönti piros festékkel a szobrot,
harmadik helyen tüntetnek
a leöntő ellen,
a szobor mellett,
negyedik helyen ugyanígy,
transzparensen fenyegetnek,
jól értik ezen a tájon;
bámulom a képes dokumentumot,
interneten kaptam,
„tudd, hol élsz”.
Tudom.
Elbizonytalanodom:
csakugyan tudom-e?
S hova tartunk: ugyanoda?
A lehetséges variációkba, a képzelhetetlen létezésébe
belereszketek: az nem lehet.
De itt élek, és tudom, hogy:
igen.
fűszálat növessz amin pusztaságok közt megpihenhetek
tisztást hasíts a vadonban hogy melengessen a fény
kijáratot mutass alagutak torkában ha nyel a mély
szalmaszálat hajíts hogy szárogassam a szárnyam
lámpát gyújts tüzet pattints békés verandán
nekirepüljek és nyugtom megtaláljam
oszlasd a felhőket vagy burkoljanak
ragadjanak el pehelyként emeljenek
ha szárnyaim megtépte cudar szél
szellő fújdogáljon csitítsd a vihart
ülepítsd a sivár port mit felkavart
vizet fakassz ha eleped a testem
villámot szórj ha éjsötét vakít
vagy csak egy csizmás léptet
vezess végre felém
ami kegyesen
szétlapít.
fotó | Dorothy Shoes
Két állomás közt, a vonaton félálomban, vagy esténként, elalvás előtt az utazó jobb híján osztályozza a benyomásait. A tájat, amelyen áthaladt, az embereket, akikkel találkozott. Az osztályozás alapja sokféle lehet, a legegyszerűbb bináris besorolástól (tetszett / nem tetszett, szimpatikus / antipatikus, ismerős / ismeretlen) az elképzelhető legbonyolultabbakig. Így vagy úgy, de az efféle rendszerezéskor az ember legtöbbször magából indul ki: ha katona az illető, alighanem védekezés és támadhatóság szempontjából értékeli a hegyszorosokat és a városok sikátorait; ha kereskedő, a haszon és kockázat jár majd a fejében; odaillő hasonlatokat keres, ha költő, és a termékenységet mérlegeli, ha gazda vagy földművelő. Hogy egy hárfaművész vagy asztronauta mit csinál ilyenkor, arról sejtelmem sincs. Az irodalommal és könyvekkel piszmogó utazó számára, úgy vettem észre, nagy kísértés, hogy a tájakat a könyvtári tapasztalatokból kiindulva műfajonként sorolja be.
egyre korábban világosodik
foltokban szűrődik át
az erkélyen a hajnal
testemre festi színeit
felismerhetetlen vagyok
mint egy betört templomüveg
valamit mégis össze kellene rakni
szavakat illeszteni egymáshoz
még ha olyan lassan is
ahogy egy kódexmásoló tenné
vizet locsolni magamra
lemosni az éjszakát
és figyelni hogyan örvénylik a lefolyóban
végül a hideg kádszélre ülni
egyszerűen akár egy szappan
és így várni meg amíg a város zaja felerősödik
ez a profán harangzúgás
illusztráció | Janet Jones
Kókai János írásai a blogon | Kókai János írásai a Liget folyóiratban
Csöndesen, lábujjhegyen menni el.
És előtte hallgatni. Nem utolszor,
hanem most látni először a földet,
a borszínű tenger hullámait.
A hajókürtre meg sem rezzenni. Beállni
a sor végére, mint abba a sorba.
Lassan araszolni át az idő
maradékán, már súlytalan teherrel.
Tudni: ez az egyetlen feladat,
amely még vár, ez az egyetlenegy,
amit teljesítened kell, hogy majd szabad légy.
Egyetlen, amit nem te teljesítsz.
RETRO-LIGET
avagy mit írtak, hogyan írtak a Liget szerzői öt, tíz vagy éppen huszonhárom évvel ezelőtt: jellegzetes, az akkori és a mai időkről is szóló részletek.
fotó | Ács Irén (Visszaszámlálás, 1998)
FACÉLIA
Különös csikóhalak
halványzöld tengerben
szavak
úszkálnak fel-alá
(nyár van)
emlékezetedben
Zümmögő búvárharang
süllyed emelkedik
minden ami
volt és elveszett
megkerül(het)
reggelig
Amikor megérkezem, a választási plakátok először fel sem tűnnek a görögországi utcákon – valahogy belesimulnak abba a folyamatos üzenetáradatba, amellyel amúgy is bombázzák a nagyvárosok lakóit falragaszokon, buszokon, digitális kijelzőkön. Ezek nem reklámok, hanem a jóra-, vagy kevésbé jóravaló polgárokhoz intézett felhívások. A buszon például két megállónév között szükségét érzik kiírni: „Kedves utas, értékeld a sofőr munkáját, és légy barátságos vele!”. Vagy: „Szeretem a városomat, ezért utazom busszal!”. Nos, az efféle nevelő célzatú vagy óvatosságra és udvariasságra intő mondatok tengerében könnyen átsiklik az ember a pártokat éltető hirdetéseken, amelyek valahogy nem olyan nagyok és nem annyira harsányak, mint általában.
Nézem a foci EB néhány meccsét, és megállapítom: alkalmatlan volnék játékvezetőnek, mert mindig egyik vagy másik csapatnak drukkolok. De miért? Nem vagyok semelyik felesküdött szurkolója, nem fogadok – egyébként a nagy rangadókat is csak elvétve követem. A részrehajlás mégis kétségtelen. És nemigen találok rá magyarázatot. Mi húz ide vagy oda? Az olyan túl egyszerű okokat persze kizárom, mint hogy az egyik csapat feltűnően durva, vagy örökké védekezik és lesre játszik, netán bundagyanús a mérkőzés. Lehet valami mélyebb, hátsó motivációm, különben miért szeretném, hogy a piros mezes csapat győzzön, és ne a kék. A pirosak sem játszanak jobban, sőt, néha úgy látszik, ők az ügyetlenebbek. A kékeknek meg nyilvánvalóan nincsen szerencséjük, már három kapufát rúgtak (de jó, hogy nem ment be!), és a bíró is igazságtalanul ítélt ellenük tizenegyest. Én meg nagyon akarom, hogy a pirosak győzzenek – bármi áron. Ahogy telnek a percek és morfondírozom, megalapozatlan szimpátiám egyre csak nő. Ha ebben sem vagyok pártatlan, hogyan lehetnék a mindennapi élet játszmáiban?!
Az Akropolisz és az Areioszpagosz felől, egy kiskapun keresztül ereszkedünk az ősi Agorára. Pipacsokkal szegélyezett lépcsőn haladunk lefelé: nyájas hely. Bizánci templom tövében sűrűn nőtt kamilla virágzik. Az ókorban bűnösök a megszentelt terepre nem léphettek be. Ma nincs efféle korlátozás, elég belépőjegyet váltani a bódéban a pénztárosnőnél.
A 20. század elején az agora helyén egy zsúfolt városrész állt. A görög állam megbízta az athéni Amerikai Régészeti Iskolát az ókori főtér feltárásával, de arra már nem volt pénze, hogy a csaknem négyszáz ingatlant kisajátítsa és lebontassa. 1931 májusában John D. Rockefeller támogatásából kezdték meg a gyarló jelen eldózerolását, a törmelék elszállítását, hogy a kutatók kiáshassák a föld alól a zseniális ősök építette falmaradványokat. A térség egyik szélén húzódott II. Attalosznak, Pergamon urakodójának hajdani ajándéka, egy több mint száz méter hosszú, emeletes oszlopcsarnok, ami négy évszázadon át működött bevásárlóközpontként, míg egy keleti germán nép, a gótokkal az Égei-tenger partvidékén portyázó herulok 267-ben le nem rombolták. A múlt dicsőségét hirdető sztoát is Rockefeller pénzén építették újjá helyi mészkőből és márványból – azóta Rockefeller dicsőségét is hirdeti.
