Nézem a foci EB néhány meccsét, és megállapítom: alkalmatlan volnék játékvezetőnek, mert mindig egyik vagy másik csapatnak drukkolok. De miért? Nem vagyok semelyik felesküdött szurkolója, nem fogadok – egyébként a nagy rangadókat is csak elvétve követem. A részrehajlás mégis kétségtelen. És nemigen találok rá magyarázatot. Mi húz ide vagy oda? Az olyan túl egyszerű okokat persze kizárom, mint hogy az egyik csapat feltűnően durva, vagy örökké védekezik és lesre játszik, netán bundagyanús a mérkőzés. Lehet valami mélyebb, hátsó motivációm, különben miért szeretném, hogy a piros mezes csapat győzzön, és ne a kék. A pirosak sem játszanak jobban, sőt, néha úgy látszik, ők az ügyetlenebbek. A kékeknek meg nyilvánvalóan nincsen szerencséjük, már három kapufát rúgtak (de jó, hogy nem ment be!), és a bíró is igazságtalanul ítélt ellenük tizenegyest. Én meg nagyon akarom, hogy a pirosak győzzenek – bármi áron. Ahogy telnek a percek és morfondírozom, megalapozatlan szimpátiám egyre csak nő. Ha ebben sem vagyok pártatlan, hogyan lehetnék a mindennapi élet játszmáiban?! 

Személyes életemben, és felmenőim sorsában sem volt olyan esemény, sérelem vagy előny, ami indokolná, hogy egyik vagy másik európai nemzet tagjait megkülönböztessem. Sem valamikori barátság, sem ellenségesség nem befolyásol. Anyai nagyapám ága ugyan kétszáz éves messzeségben tót ősökre megy vissza, apai részről meg osztrák elődökkel büszkélkedhetem, de ezek a szálak és hatások már gyengék, az asszimilálódás erős és egyértelmű lett, kár keresni valódi, érzelmileg ható kötődést. Felnőttként nem voltam háborús zónában, sehol sem harcoltam, nem estem fogságba, nem zártak lágerbe, nem bántottak, nem üldöztek. Sem genetikailag, sem szociológiailag nincs okom rá, hogy kedvesebb vagy ellenszenvesebb legyen számomra bármelyik nemzet tagja. Különben is benyomások és emléktöredékek alapján nem mernék véleményt mondani egy nép jelleméről – ha egyáltalán van ilyen.

Hamvas Béla nemzeti karakterológiáról írt tanulmánya annak idején meghökkentett – egyszerre értettem igazságait és megalapozatlanságát. Nem lehet egy mérlegen mérni a németeket meg a görögöket, az oroszokat és a spanyolokat. Nem lehet? Miért? Valóban más minőségűek, vagy az ítéletem (és Hamvasé is) torz? Létezik objektív mérce, amellyel nemzeteket, embercsoportokat, korosztályokat lehet mérni? Hol kezdődik az általánosítás, amely két-három vagy akár tucatnyi francia viselkedéséből ítél: „ilyenek a franciák”? És mi kell ahhoz, hogy mindenféle népben „csak" az egyetemesen emberit lássam és értékeljem?

A neveltetés, a családi környezet, az iskolai oktatás, a politikai rendszerekről szerzett személyes tapasztalat, a hiteles vagy hamis történelmi ismeretek, a helyismeret és a nyelvtudás  együtt hat és alakítja ki az elfogultságokat. Tudom, hogy én például a gyengébbel, a szegényebbel, az elesettebbel ösztönösen együttérzek. Ezért szurkolok hát a gyengébb csapatnak? Ezért húz a szívem a szegényebb ország versenyzőihez?

Akkor se legyek eleve elfogult és pártos! Ne a hovatartozás, csakis a személyes magatartás számítson, függetlenül attól, ki melyik családhoz, nemzetiséghez, népfajhoz, rasszhoz tartozik! De vajon elegendő a szándék, az akarat? Az intő tapasztalat? Hisz bennünket, magyarokat is milyen sommásan, felületesen és igaztalanul ítéltek és ítélnek meg más népek! Könnyebb a rosszat első szóra elhinni, mint utánakutatni, igaz-e. A rágalom és hitelrontás fertőző jelenség, és nagyon hatékony fegyver. Ha száz jó és három rossz történik egyszerre, biztosan csak azt a hármat kürtölik világgá, és lesz belőle százszor, ezerszer nagyobb kár, mint amennyi haszon és elismerés volna a száz jó hír terjesztéséből. Ilyenek vagyunk. Ilyen az ember? Ilyen mindenütt kerek e világon? Mindeddig azt igazolja a történelem, hogy igen. De így kell folytatódni?

Nyilván nekem is úgy kell viselkednem, hogy ha már magatartásomból általánosítanak a más nációbeliek, csupa jót gondoljanak a magyarokról (amikor külföldön tanultam és dolgoztam, vigyáztam is erre). Persze, lehetek én akármilyen szimpatikus egy svédnek vagy spanyolnak, ha az országomban piszkot, rendetlenséget, udvariatlanságot, esztelenséget, netán erőszakot tapasztal.

Mindenesetre megfogadom, hogy holnaptól másképpen nézem a foci EB-t. Megpróbálok nem gondolni arra, melyik nemzeti válogatott játszik, csakis a játék szépségét, ötletességét, sportszerűségét, a bíró igazságosságát, a játékosok igyekezetét, emberi arcjátékát és testbeszédét figyelem. Igyekszem elhinni, hogy nemcsak pénzért játszanak. Nem drukkolok egyik félnek sem. Élvezni fogom, akármi lesz a végeredmény. Az sem érdekel, ki nyeri az EB-t – de remélem, nem a németek.

fotó | fubiz.net

Reményi Tibor írásai a blogon | Reményi Tibor írásai a Liget folyóiratban