Kedden
délelőtt a Retek utcai fodrászatban
levágattam a hajam;
ötmilliméteresre kértem,
de nem bánom, tettem hozzá, ha félcentis lesz,
és a nő azt felelte: “az ugyanaz”.
Ennek szinte megörültem,
ha nem is olyan fokon,
mint Buffon,
az olasz kapus,
mikor vasárnap este kivédte az angolok 11-esét,
aztán
kétnevű frizurámat átvittem a Fény utcai piacra,
a második szintre,
hol
udvarlás céljából
öt szál Van Gogh-féle napraforgót
vásároltam a kisebbik fajtából,
mert azok tetszettek a szobánkba illőnek
meg nem is volt nálam elég pénz.
Az árus
rám szólt, ne válogassak;
igaz, nem tudhatta,
kinek viszem, és mit forgatok
magamban, pedig semmit,
hogy nem mondok majd semmit,
ha jön J.
szatyrokkal megrakottan,
a parkolóban álló kocsiban úgy várom
ma is,
mint harminc éve a Déli vasútnál,
s mikor megkérdezi a napraforgót,
talán a fodrász szavaival válaszolom,
az ugyanaz,
és arcvonásait kémlelve közérzetem
ekkor már közeledik
Buffonéhoz.
Este aztán,
a Van Gogh-féléket mustrálgatva
jutott eszembe, lehetséges, hogy a fodrász is éppen elbeszél valakinek:
„Képzeld, délelőtt azt kérte egy pasi, vágjam ötmilisre a haját,
de félcentis is lehet.
Először csak bámultam bénán,
aztán helyre tettem.”
Hajat vágatni eztán mindig hozzá megyek.
