A vallástörténeti és kultúrantropológiai szakmunkák rendszerint már a bevezetésben foglalkoznak a szent tér és a szent idő fogalmával. Hogy „az archaikus gondolkodás” vagy a „természeti népek” számára a világ korántsem olyan homogén és töretlen, mint nekünk – akik bárhová képesek vagyunk bankot vagy bárt építeni, és bármikor be is térünk ezekbe –, hanem tagolt és szövevényes, amelyben itt is, ott is kitüntetett pontok nyílnak: a profán teret megtöri a szakrális tér, a természeti időt megbontja a szent idő.
Azt is megjegyzik, hogy a „modern ember” ilyesmiről aligha tud; mi ezeket a töréseket talán észre sem vesszük, hacsak nincs velünk egy bennszülött vagy stalker, aki az ösztöneivel vagy a régi mesék alapján tudja, hová szabad és hová nem szabad lépni. Számtalan példa kínálkozik, hogy az átutazó, a jövevény már csak emiatt is értetlenül és otrombán viselkedik egy számára idegen tájon: nem azért, mert nincs megfelelő kulturális jelrendszere, amely közvetítené a tér finom változásait, hanem mert rég kiveszett belőle a gyermekkori óvatosság és tapintat, amellyel az emberiség egykor (amikor még nem csupán zsákmányt látott benne) közeledett a világhoz.
Viszonya a vadállatokhoz pontosan mutatja a változást: így fordult oda a világhoz is. Növekvő érzéketlenséget hoz ez, amelynek eredményeképpen a babonás tisztelet és félelem átadja helyét előbb a csodálatnak, aztán a közönynek és megszokásnak – így jutunk el a barlangrajzok mitikus vörös bikáitól a mutatványos bódékra hajazó állatkertekig.
Ha a világ már csak mulattatás és unaloműzés tárgya, ott nemigen létezhet többé szent tér és szent idő: ezek ugyanis csodálatra méltó és elkülönített helyek, ahol a valódi más lakik, méghozzá nem olyan tolakodóan, ahogy a szórakoztatóipar és a turizmus tukmálja a rutinban eltompult érzékekre a szépséget és az élményt, hanem sokkal diszkrétebben, és olykor szinte észrevétlenül.
Amikor az ausztrál kontinensre bevándorló fehérek kialakították a maguk telepeit, legelőit és útjait, sohasem voltak tekintettel az ott lakók táj- és időtapasztalatára: nem is csak barbárságból túrták össze és rombolták le a szent helyeket, törték meg az álomösvények évezredes kígyózását – észre sem vették ezeket. Hozták magukkal az otthonról ismert és féltve őrzött rutint, amelyben minden a praktikum, és semmi az ámulat. A turista sem tesz mást, amikor utazik: fogódzókat keres, ismerős minták után kutat, és olyan infrastruktúrával veszi körül magát, amely biztosítja, hogy csak elviselhető adagokban és lehetőleg domesztikálva találkozzék az ismeretlennel. A szent tér és szent idő fogalma értelmezhetetlenné válik, ha az ember belső világa sem hagy helyet az ámulatnak és az idegennek – ha az is olyan sivár és egynemű, mint amilyenek a mindennapjai.
Mindez azért jutott eszembe, mert néhány napja, még mielőtt visszatértem volna a tenger mellől e tengertelen földre, az egyik parti domboldalon olajfát láttam. Nem egyet, sokat – de ez volt a pillanat, amikor csakugyan megláttam, noha addig is naponta többször elmentem mellettük a víz felé tartva. És attól a pillanattól nem hagyott el az ámulat érzése, a domboldal pedig, az illatos füvekkel és tömjénszagú gazzal együtt, megjelölt hely lett számomra.
Mint Jákob a pusztában, aki így kiáltott, felriadva álmából: „Bizonyára az Úr van ezen a helyen és én nem tudtam!”. Egy pillanatra, ott, az út mellett én is felriadtam, és ha követ nem is állíthatok, mint egykor a pátriárka, valahogy mégis igyekszem megjelölni az eszmélés pillanatát a többi észrevétlen pillanat között. Most már tudom: a szent hely a tömör és monolit lélekben nem születik, csak ott, ahol az emberben rések vannak és szakadások. Csak a toldozott-foldozott lélekben, amely nem képes hosszan takargatni hiányait; nem jóllakott és naprakész, hanem van benne éhség és némi tétovaság. Némi hely még.
Ha pedig ilyen, időről időre, úton és útfélen bizonyára akad hely, ahol enyhülést talál, ahol szent követ állít, és fölfedezi a világban is az űrt meg a szakadékot.
fotók | 500px.com
Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban