Mindennapi neurózisaink folyamán elfeledkezünk arról, hogy az elkerülhetetlen végkifejlet végeredményben fölöslegessé teszi ezeket az idegjátékokat. Persze így is van jól. Az időközben elért eredmények, sikerek - ha van - rózsás ködfelhőbe burkolják a létezést, az élet elviselhetővé válik ezáltal, és azt az illúziót kelti, hogy a dolgoknak értelme van/volt.

A Woody Allen munkásságáról készült kétórás dokumentumfilm befejező képkockáján valamelyik cannes-i filmfesztivál vendégeként látjuk: szmokingos és estélyi ruhás sztárok gyűrűjében válaszol az újságírók kérdéseire. W. A. neurózisai közismertek; filmjeiben a New York-i kisember napi lelki harcait örökíti meg, viaskodásait önmagával, s ez magánéletének is állandó témája. Mondják, hogy már huszonöt éve hetente jár analitikushoz és továbbra sem jutott semmi eredményre. Az egyik riporter mégis megkérdezte: változott, vagy módosult-e véleménye az idők folyamán az elmúlásról?  „Nem – válaszolta –, továbbra is ellenzem”.

a hatvankettedik, amikor ezt
leírja, már elmúlt, mögötte van,
amit visszatekintve megfelez,
hogy legyen, aki fiatalosan
egy kopasz fejet közszemlére tesz.
(egy kortárs írta épp akkoriban,
hogy "élek-e még kétennyit? ez a
kétely zár, ez a kétely nyit.") maga

se tudja most már, miután megélték,
megélné-e a felének felét,
ha lenne is jövője, amiért még
itt maradna... lehajtja a fejét
az előtt, aki lesz, jöhet a vénség
motyogva, hogy még mindig nem elég -
mert amíg él a test, a lélek el nem
hiszi, amit tud: hogy az élet elment.

Géher István tegnap, június 11-én elhunyt.
Tíz esztendeje írt versével emlékezünk rá.

fotó | Ács Irén

VÉLETLEN HELYEK

Ha valaki az 54. utca és a Broadway sarkán lakik (bármilyen rövid ideig is) egy nem túl elegáns szállodában, könnyen hatalmába keríti a csalóka érzés, hogy New York-i. Ebben az elképzelésében az igazi New York-iak zavarják a legkevésbé. (Persze, mire eljutunk az 54. utca és a Broadway sarkára, jobb, ha elfelejtjük a vízummentességi nyilatkozatban feltett kérdéseket: készül-e kémkedni, követett-e el népirtást, tagja-e terrorszervezetnek, vagy, ami leginkább gondolkodóba ejthet: akadályozott-e amerikai állampolgárt gyermekfelügyeleti jogainak gyakorlásában.)

Bárki könnyen otthonosan érzi magát New Yorkban. Az átmenet csupán annyi, hogy az első alkalommal rossz irányban indulunk a Broadwayen, spanyolul kérdezzük, merre menjünk, és a Central Parkban kicsit csodálkozunk, hogy baseball labdát dobálnak, és amerikai focit rugdalnak a kölykök. Nagyjából ennyi és kész. New York-iak lettünk, nem több, mint fél nap.

Már a neve is úgy muzsikál…
Hogyan?
Költő
(ne csak billentyűpötyögtető) legyen a talpán,
vagy varázsló netán,
mint a csuklini Hupicső,
aki arra az egyetlen szóra rátalál,
és nem azért ám,
mert olyan ritka kincs az összecsengő hangzat,
ellenkezőleg, mint a vadzab
terem
az Akastyán-hegyen,
betölti
terem,
zsong és visszhangzik ritmizálva:
szép a
Léna
szeme, szája,
ragyog minden porcikája,
beszédes a tekintete,
így szól hozzám: ide,
ide!

RETRO-LIGET
 

Liget 1990/2  |  R. Várkonyi Ágnes - „MEGMARADÁSUNKRA VALÓ...”

Az emberiség homályos hajnalán mindenütt különös módon tisztelték a fákat. Kelták, szlávok, germánok, frankok, a finnugor népek mind megteremtették a maguk fa-kultuszait. Jóllehet a Földközi-tenger másként tanította gyermekeit, mint a távoli kelet, fent Skandináviában másfajta fa-kultuszok keletkeztek, mint lent Afrikában vagy Amerika indiánjai között, a lényeg közös.

Mindenütt a maguk emberi tulajdonságaival ruházták fel az egész természetet. A fáknak lelke van, éreznek, mint az emberek, szellemek laknak az ágak között és törzsébe költöznek a holtak. őseink a fák, és mindent tudnak. ők teremtik az esőt, növelik a termést, sokasítják a nyájakat, rajtuk áll, hogy mennyi gyerek születik, elkerüli-e a vész, a betegség a közösséget. Védeni kell a fákat, mert ők a közösség életterének őrei, jövőjének biztosítékai. Ha megharagszanak az erdőistenek, nem lesz eső. Főbenjáró ügyekben a szent fák adnak tanácsot. Alatta gyűlnek össze. Lombsátra szentély. A szent ligetek rituális támaszpontok, a közösség templomai, itt hozzák a törvényeket.

GÖRÖG KAVICSOK

Delphiben vagyunk, a Parnasszosz-hegy délnyugati lejtőjén kialakított teraszon, ahol Apollón temploma áll. A völgy mélyén a Pleisztosz-patak medre kanyarog célja, a Korinthoszi-öböl felé.

A menetrend szerinti busszal érkezők rosszul járnak: 15 órakor itt is minden bezár, mint az athéni Akropoliszon. Gradus ad Parnassum: fél háromtól üdülőportásokra emlékezetető kockás inges alkalmazottak vadásszák a köves hegyoldalban bóklászó turistákat, s arra biztatják őket, haladnának minél sebesebben lefelé. Mi mégis leülünk egy párkányra és szótlanul bámuljuk a tájat. Valóban varázslatos hely.

Meglódult az indulat-bagázs!
Nehéz
a képernyőről arcba fröccsenő
üzenetek mocsok sarát úgy kivédeni,
hogy ne dobjam vissza hasonmód
az eszköztár köptető kínálatát.
Engem eddig elkerültek
a földbe döngölő szavak,
a hírhedt jelzős szerkezet mögött
lapító csaholás, a szájszag,
a növekvő kisebbség kefebajsza.

GÖRÖG KAVICSOK

A járat két perccel a hivatalos idő előtt elindul, utólag olvassuk az útikönyvben, hogy ez bevett szokás errefelé. Bámulunk ki az ablakon, itt-ott megfigyelhetjük a félperiféria nekibuzdulásának, a modernizációs diktatúra kampányszerű iparosításának nyomait (nem csak a szocializmus próbálkozott ilyesmivel). A generációk munkájával felhalmozott tárgyi tőke hosszú távon itt sem hasznosul. A régi üzemcsarnokokat néha átveszi raktárnak a kereskedelem. A felzárkózásra irányuló törekvések kései megfelelője a 2004-es olimpia. Az évek óta üresen álló csarnokokat kikezdi az enyészet. Lényegükre csupaszodnak – ürügyül szolgáltak a hitelfelvételre-eladósításra. Vidéken elszórt betonbarakkok, kopár, köves-bokros dombok között szalad a busz Thébán át múzsai helyszínek, a Helikon-hegység és a Parnasszus ihletet adó forrásai felé.

a LIGET e-könyv sorozata
 

1989 tavaszán – nem sokkal Nagy Imréék újratemetése előtt – megjelent levélgyűjteményünk az 1956–1988 közötti korszak dokumentumaiból válogat. A kötetben látott először napvilágot Déry Tibor teljes börtön-levelezése. A leveleket olvasva a Kádár-diktatúra nagyon lassú és erkölcsileg megnyomorító „puhulását“ követheti az olvasó. Írók, tudósok kiszolgáltatottsága, küszködése – és szolidaritása – idéződik meg, s közben a mindennapi élet csodái is: a barátságok, szövetségek és szerelmek krónikája mellett akad beszámoló egy-egy nyugati utazásról vagy az Amerikában már a hatvanas évek elején működő fénymásolóról.

Az első Liget-könyv számot vetett az akkori közelmúlttal és szorongó reménységgel fordult a jövő felé, rögzítve, hogy megértés nélkül nincs esély a pozitív változtatásra.

Társuljunk most menten
és némi torokköszörülés után kettesben
fakadjunk dalra:
duettezz velem, Johanna!
„Hupicső, te hipi-hupi,
nem akármi kutyagumi,
kop-kop táré,
igaz-e, hogy
abban a bizonyos Csuklinban
ahol te tanyázol,
állandóan ramazúri van
(pont mint itt),
mert
nyaklancsi, nyegle figurák
fölhúzzák a hőbörgés minden csúzliját,
s ha te nem lennél,
bandáikat rendre elagyabugyálni,
nagy baj volna ott is
(pont mint itt).

GÖRÖG KAVICSOK

A könyveket böngészem házigazdánk lakásában. Kozma Ferenc A félperiféria című munkája akad a kezembe (elektronikus formában itt olvasható: mek.oszk.hu/07100/07147/07147.pdf). A világgazdaságba önként vagy kényszerűen betagozódó országok értékelési kritériumait mindenkor a centrum állapítja meg. A félperiféria a centrum érdekeit igyekszik kiszolgálni, és küzd, nehogy teljesen a perifériára szoruljon. Aki ellenáll a sorsának, azt a sorsa vonszolja. A félperiféria alapvicce, amikor a szavannán menekülő megérti, hogy „nem az oroszlánnál kell gyorsabban futnia, csak a társánál” – és a görögök most hirtelen a sor végén találták magukat.

Nincs mit tenni, a görög élettempó más. A jól öltözött idős férfiak méltósággal járnak-kelnek, s többnyire a kocsma szerepét is betöltő kávézókban gyűlnek össze, hogy megvitassák az élet és a politika nagy kérdéseit – de előkerülnek a dobókockák is. Nőt ezeken a helyeken nem látni – ők hagyományosan otthon sütnek-főznek, mosnak, takarítanak, gyereket nevelnek. A hagyományos, hűsítő ánizslikőrt, az ouzo-t meze, azaz kis falatkák kíséretében adják. A görögök ritkán isznak evés nélkül. Kevés a részeg ember.

Delphibe szeretnénk eljutni, vonatközlekedés híján egyetlen lehetőség erre a távolsági busz. A KTEL pályaudvara a metrómegállóktól távol, egy félreeső utcából nyílik, és kültelki szerelőműhelyhez hasonlít. 2008-ban a menetrendi információk hirtelen eltűntek a társaság honlapjáról és csak egy magánvállalkozás által üzemeltetett görög nyelvű emeltdíjas telefonon lehetett tájékoztatást kérni. Az adatok persze hamarosan kikerültek a hálóra – egyéni akciók jóvoltából.

Pipacs pancsol:
fröccsen,
ki-kicsap medréből a zöld.
A szomjas délután,
reszkető kézzel,
újra tölt.

Tánca néma
(a lánc beszédét
nem érti az este),
s holnap
a sápadt kis pillangó
messze... Így lesz-e?

illusztráció | a szerző fotója

Búth Emília írásai a blogon | Búth Emília írásai a Liget folyóiratban

HAJNALTÓL HAJNALIG
ez a Liget folyóirat következő tematikus összeállításának hívó kifejezése.

Verseket és prózai műveket, tetszőleges formában és hangnemben alkotott, a folyóirat terjedelmi lehetőségeinek figyelembevételével készült írásokat várunk, amelyek bármiként közelíthetik a témát.

Bemutatkozó szerzőktől kizárólag postai úton várjuk a műveket
2012. augusztus 10-ig a Liget szerkesztőségének címére:

LIGET Műhely | 1122 Budapest, Kissvábhegyi út 4.

Tematikus számunkkal egy időben jelenik meg két korábbi antológiánk, a Verses öröknaptár és a Vigyél át, révészem mintájára készülő, fényről szóló kötetünk.

A FÉNYCSÓVA LOBBANT hajnaltól hajnalig ível – ebben a könyvben is versek, festmények és lírai jegyzetek találhatók. Megidézik a hajnali derengést, a reggeli fényeket, azerős déli napsütést, az alkonyt, a hold látványát, a csillagokat – s mindazt, ami a fénnyel, vagy a fény hiányával összefügg: az árnyékot és a fotót, a szivárványt, a délibábot és a lámpát, a sötétséget, s persze a gondolat világosságát meg az ember metafizikai sóvárgását.

Az antológia reprezentatív bemutatóján a közönség
a HAJNALTÓL HAJNALIG tematikus összeállítással is megismerkedhet.

illusztráció | Barzó Endre: VÁROS

GÖRÖG KAVICSOK

A Budapestről felszállt gép Pireusz és a Szároni-öböl felett fordul. A magasból jól látszik, hogyan fürdik a tűző napsütésben a dombokkal körbeölelt világos színű kőrengeteg. Házigazdánk, aki görög szülők gyermekeként Magyarországon látta meg a napvilágot és ott is nevelkedett, velünk utazik. Meglepő nyíltsággal meséli, mit vágtak a fejéhez Pesten: a mai görögök olyanok, mint amikor egy zseninek hülye gyereke születik.

Később, mikor a fővárosból kifelé tartva a helyiek tolakvó autóvezetési stílusát ecseteli (egyébként az athéni buszmegállókban várakozók sem igen engednek utat a leszállóknak), eszembe jut, hogy nyilván azért hozakodott elő olyan korán ezzel a cseppet sem hízelgő történettel, mert maga sem azonosul a mai Hellász lakóinak életfelfogásával. Ő az, aki Magyarországon görög, Görögországban magyar. Két és fél év – ennyi csak a különbség a két ország közt, mondja. Ugyanazok a szövegek bukkannak elő a politikai életben Magyarországon, amit görögként már bőségesen volt módja megunni.

Szerettem volna elolvasni Italo Calvino regényét, amely a következő, különös címet viseli: „Ha egy téli éjszakán egy utazó...” Azt hiszem, minden mást olvastam már Calvinótól, ami magyarul megjelent, és bibliográfiámat ezzel a könyvvel akartam teljesebbé tenni; ezen felül úgy tetszett, a szerző sohasem ír két hasonló könyvet, ezért, amióta tudomást szereztem róla, izgatottan vártam, hogy kézbe foghassam.

Bejártam néhány antikváriumot fizikai és virtuális értelemben egyaránt – ám úgy tűnik, a magyar fordítás túl régen látott napvilágot ahhoz, hogy be lehessen szerezni. Ezért jobb híján a könyvtárra fanyalodtam. A Központi Könyvtár katalógusában szerepelt ugyan tételként, de a fél év alatt, míg kerestem, sohasem volt a helyén – mindig vagy túl későn, vagy túl korán érkeztem, és vagy épp előttem kölcsönözték ki, vagy még épp nem hozták vissza. Nem mernék megesküdni rá, de úgy rémlik, egy ideig mintha kötészeten is lett volna, majd egyszerűen csak többé nem lehetett megtalálni a polcon.

Európa elég rossz állapotban van: a munkanélküliség sok országban magas, és semmi jele, hogy csökkenne. Az európai országokon nem sokat segít az Angela Merkel (és korábban az Európai Központi Bankot képviselő Jean-Claude Trichet) által erőltetett ostobaság, amely szerint a mértéktelen költekezés okoz minden problémát, és ennek csak jókora adag megszorítással vethetünk véget. Az érvelés logikája csakugyan csábító: Görögország azért került bajba, mert túl sokat költött, és túl kevés adót szedett be, így nyilván ez az általános probléma, amelyet a nadrág feszesre húzásával kell megoldani. A kormány költsön kevesebbet, akkor majd helyreáll a nyugalom, a mindenkit eltöltő önbizalom miatt a vállalkozások több embert alkalmaznak, s végül megszűnik a munkanélküliség.

Paul Krugman kollégám a mechanizmust „bizalomtündér”-nek nevezte el. Az egyetemi diákösztöndíjak csökkentése, a kormányhivatalnokok menesztése, a szociális háló összehúzása azonban nem varázserejű szer, és nem várható, hogy a vállalkozások fellendüléséhez vezetnek. Ez ugyanis csak akkor következik be, ha a termékekre van kereslet – márpedig, ha a gazdaságban csökken a pénzmozgás, éppen az ellenkező hatást érjük el. Fel nem foghatom, hogy az elsőéves közgazdászhallgatók számára is könnyen elsajátítható alapigazságokat a politikusok miért nem képesek megérteni.

Hej, te Dávid, unokám,
pillants ide – s ne oda!
Mondd meg, ez itt micsoda
vagy kicsoda?
Hogy hívják és mit csinál?
Milyen?
Ravasz buta, borús vidám,
deltás vakarcs, piti titán
vagy tán mind a négyszer kettő,
bizony, hogy nem megvetendő,
bámulatos inkább.
Víg különc.
A szeme gyöngy,
a füle ezüstkanál.
Fényesen hall vele.
Kérlek hát, ne kiabálj.
Megsúgom, hogy mi az, ki ez,
amit látsz.
De előbb húzd el azt a reteszt,
mert csakis a te képzeletedre les
ő:
a nagy
csuklini Hupicső,
a legparányibb óriás,
egy fura billegető.
Emeletes fejű.

Belefulladhat az ember
tajtékzó hófehér
amerre csak nézel pitypang
kapálózni nem ér!

Jár tüllruhás balett-táncos
homloka hét kis ránc
nem több (nézd) ez a vers is csak
balerina-románc.

„Zúg, repes, árad a tücsökzene,
nem tűri, hogy gondolkozz”
(Szabó Lőrinc: Óriás szív)

A New York-i Metropolitan Múzeum őrzi a déli Song Dinasztia idejéből (1127–1279) származó „Július melódiája” fantázianevű különleges festményt, amely a Dalok Könyvének, a Si Kingnek 16 méter hosszú, 30 cm széles megjelenítése, 34 önálló illusztrációval.

A képek közül három a költeményekben is megemlített daloló rovarokat ábrázolja, pontosan tíz darab egyenesszárnyút, minden bizonnyal tücsköt, feltehetően a Dél-Kínában erősen elterjedt Mecopoda elongata típust. Széles szárnyakkal, hosszú „antennákkal”, erős hátsó lábakkal, az utcáról a házba, s végül egyenesen az ágyán fekvő költő álmába ugrás közben.

A gyönyörködés a tücsök zenéjében nemcsak számtalan régi és újabb költemény és festmény ihletője lett. Az éneklő rovarok ketrecben, háziállatként tartásának ősi időkre visszanyúló hagyománya van a kínai kultúrában. Már a Tang-dinasztia (618–906) idején népszerű szokás volt, és könyvben örökítették meg, hogy az ősz eljövetelekor kis arany kalitkákkal indítják meg az udvarhölgyek a tücsökvadászatot, hogy aztán párnácskáik mellé lógatva élvezhessék az éjszakai koncertet. Mai napig rendkívül elterjedt tevékenységről van szó, szinte mindenütt, Kína-szerte, s az évszázadok alatt számtalan kiegészítő kulturális jelenség épült köré.

Templomos lovagok talpig páncélban, Aquitániai Eleonóra szarkofágja, kelta kőkeresztek, a Szent György-szobor Kolozsvár főteréről, Michelangelo Dávidja, a sevillai katedrális gótikus kapuzata és Traianus győzelmi oszlopa kettévágva, hogy elférjen a mennyezet alatt. Közöttük épp annyi hely, hogy el lehessen férni, és ne nagyon kelljen egymásra taposni, míg az ember a fejét tekergeti erre-arra döbbenetében.

Ez az „Öntvények Terme” a londoni Victoria and Albert Museumban, amit a helyiek, mintegy bizalmasan tegezve csak V&A-nek mondanak. A múzeum többi terme köröskörül tömve elegáns és eredeti dolgokkal, valódi középkori tárgyakkal, igazi régiségekkel, de valahogy összességében egyik sem hat olyan mellbevágóan, mint ez az egy terembe zsúfolt szoborkáosz. Mintha a régi metszetek Kunstkammerjei elevenednének meg – nem azok, amelyekben tudós precizitással osztották szét tégelyekbe és falakra és fiókokba az ásvány-, növény- és állatvilág, meg az emberalkotta tárgyak, képek és gépek sokaságát –, hanem a főúri kincses-szobák, amelyekben egymás mellé került az antik márvány és a kitömött krokodil. Mindegyik öntvény hű másolat, és mindegyik egy az egyhez arányban készült, beleértve a székesegyház bejáratát és Traianus oszlopát is.