A járat két perccel a hivatalos idő előtt elindul, utólag olvassuk az útikönyvben, hogy ez bevett szokás errefelé. Bámulunk ki az ablakon, itt-ott megfigyelhetjük a félperiféria nekibuzdulásának, a modernizációs diktatúra kampányszerű iparosításának nyomait (nem csak a szocializmus próbálkozott ilyesmivel). A generációk munkájával felhalmozott tárgyi tőke hosszú távon itt sem hasznosul. A régi üzemcsarnokokat néha átveszi raktárnak a kereskedelem. A felzárkózásra irányuló törekvések kései megfelelője a 2004-es olimpia. Az évek óta üresen álló csarnokokat kikezdi az enyészet. Lényegükre csupaszodnak – ürügyül szolgáltak a hitelfelvételre-eladósításra. Vidéken elszórt betonbarakkok, kopár, köves-bokros dombok között szalad a busz Thébán át múzsai helyszínek, a Helikon-hegység és a Parnasszus ihletet adó forrásai felé.
Bár Kozma kétségbe vonja, hogy az éghajlat vagy kultúra perdöntő faktor volna a perifériára szorulásban (szerinte a „gazdasági-műszaki tényező” a legfontosabb), mégis látnivaló, hogy a centrum Görögországtól jóval északabbra esik. Itt, a nyári Athén negyven fokos melegében nem terem meg a protestáns munkamorál – legfeljebb a multicégek energiafaló légkondicionált irodáiban. Ám a centrumot hajdan sem érdekelték különösebben a helyi adottságok és a velük összefüggő helyi kultúra – csak mint geopolitikai játszmában felhasználható kártya vagy mutatós múzeumi együttes és egzotikum. Lord Elgin a 19. század elején egyszerűen hajóra tette a Parthenon frízeit. Most a British Museum gyűjteményét gyarapítják.
A lusta görögökről szóló, türelmetlen hangon előadott történeteket megértem – a centrum felől nézve idegesítőek a különbségek. A (gazdasági) hatalom centruma egyben az élet értelméről szóló sajátos tanítást is sugároz észrevétlenül. Az erő, mint Pascal írta, jól észrevehető és egyértelmű – szemben az igazsággal. Hiába keresik hát a görögök az igazukat?
És egyáltalán: van-e saját igazuk? Hiszen még csak nem is görög jelenségről van szó. A nemzetállami keretek között működő szociális ellátórendszerek fenntartásához szükséges pénzt mindenütt adókból kell előteremteni, miközben a nagy tőketulajdonosok és a spekuláns hedge fundok a Kajmán-szigeteken alapított offshore cégeikkel rendre kivonják magukat mindenféle adózás alól. A nagy pénzek iránt lojális média azt magyarázza, hogy az emberek túl sokat kívánnak. Illúziók között élnek, de most már ideje a kijózanodásnak.
A realitást mindenütt új adók és megszorítások jelentik, mert az ellehetetlenülő onshore államok a félperiférián totális függésbe kerültek – visszafizethetetlen hitelállományt görgetnek maguk előtt, melynek a részleteit is csak újabb hitelekből tudják finanszírozni. A karibi szigetekre települő spekulánsoktól senki sem vár kijózanodást. Nekik nemhogy adózniuk nem kell, előfordulhat, hogy még valamelyik állam fog az adókból fizetni nekik (a válság miatti magas kamatot az államkötvények után). Felháborodni mégis csak a politikusok bérén vagy a 13. és 14. havi nyugdíjon szokás, mondván, mégsem méltányos, hogy a társadalom egyes csoportjai aránytalanul részesedjenek a közösség összeadott pénzéből.
Ha az offshore működés lehetséges, hatalmas versenyelőnyt jelent. Aki nem aknázza ki, az adóelkerülés lehetőségét, lemarad és kiesik. Az offshore e tekintetben ironikus párhuzamba állítható a fekete gazdasággal. A kettő mégsem azonos. Az abszurd feltételek és illuzorikus szabályok közé szorított társadalmakban sokszor a megélhetés, a létfenntartás egyetlen lehetséges útja az adóelkerülés.
illusztrációk | Skutecky Rita és a szerző fotói
Ács József írásai a blogon | Ács József írásai a Liget folyóiratban
