Mindennapi neurózisaink folyamán elfeledkezünk arról, hogy az elkerülhetetlen végkifejlet végeredményben fölöslegessé teszi ezeket az idegjátékokat. Persze így is van jól. Az időközben elért eredmények, sikerek - ha van - rózsás ködfelhőbe burkolják a létezést, az élet elviselhetővé válik ezáltal, és azt az illúziót kelti, hogy a dolgoknak értelme van/volt.
A Woody Allen munkásságáról készült kétórás dokumentumfilm befejező képkockáján valamelyik cannes-i filmfesztivál vendégeként látjuk: szmokingos és estélyi ruhás sztárok gyűrűjében válaszol az újságírók kérdéseire. W. A. neurózisai közismertek; filmjeiben a New York-i kisember napi lelki harcait örökíti meg, viaskodásait önmagával, s ez magánéletének is állandó témája. Mondják, hogy már huszonöt éve hetente jár analitikushoz és továbbra sem jutott semmi eredményre. Az egyik riporter mégis megkérdezte: változott, vagy módosult-e véleménye az idők folyamán az elmúlásról? „Nem – válaszolta –, továbbra is ellenzem”.
Blog-téma-e a halál – tűnődöm, illik-e jegyzetben gondolkodni a lét megszűnéséről, e végeredményben felfoghatatlan absztrakcióról? Van-e a haláltémának etikettje, a műfajok kategóriájában kijelölt helye? Egyszer telefonálás közben mélyebb, egzisztenciális problémakörre tereltem a szót, a vonal másik végén beszélgetőtársam leintett: „Ez nem telefontéma!” – és érezhető volt, hogy legszívesebben letenné a kagylót. Az internet magánya és a bloggoló határtalan szabadsága, hogy világba röpítse mondandóját, szinte kiragadja a fogalmat az arra illetékesek köréből. Az elmúlás fogalmának (mit „fogalmának”! – tényének) kezelése irigylésre méltó konszenzust teremt a politizáló társadalmak terében is: hiszen pártállásra való tekintet nélkül mindenki ellenzi amit Woody Allen sem tudott módosítani. Ez az utolsó szalmaszál, amelybe kapaszkodhatunk.
Máshogyan akartam befejezni ezt a jegyzetet, de imént jött a hír Géher István költőtárs haláláról. Ha transzcendens tulajdonsággal áldott volna meg a természet, azt mondanám: lám, a fenti, némi félénkséggel előadotthoz súlyos és rendhagyó felkiáltójelet küldött a Sors. A racionalitás azonban azt sugallja, hogy az elmúlás ellenzésének talán egyetlen módja: közelebb kerülni a jelenséghez. Most, ahogy lehajtom a fejem, többet nem mondhatok.
kép | Bálint Endre – Temető I-II.
fotó | Ács Irén
Handi Péter írásai a blogon | Handi Péter írásai a Liget folyóiratban
