„Zúg, repes, árad a tücsökzene,
nem tűri, hogy gondolkozz”
(Szabó Lőrinc: Óriás szív)
A New York-i Metropolitan Múzeum őrzi a déli Song Dinasztia idejéből (1127–1279) származó „Július melódiája” fantázianevű különleges festményt, amely a Dalok Könyvének, a Si Kingnek 16 méter hosszú, 30 cm széles megjelenítése, 34 önálló illusztrációval.
A képek közül három a költeményekben is megemlített daloló rovarokat ábrázolja, pontosan tíz darab egyenesszárnyút, minden bizonnyal tücsköt, feltehetően a Dél-Kínában erősen elterjedt Mecopoda elongata típust. Széles szárnyakkal, hosszú „antennákkal”, erős hátsó lábakkal, az utcáról a házba, s végül egyenesen az ágyán fekvő költő álmába ugrás közben.
A gyönyörködés a tücsök zenéjében nemcsak számtalan régi és újabb költemény és festmény ihletője lett. Az éneklő rovarok ketrecben, háziállatként tartásának ősi időkre visszanyúló hagyománya van a kínai kultúrában. Már a Tang-dinasztia (618–906) idején népszerű szokás volt, és könyvben örökítették meg, hogy az ősz eljövetelekor kis arany kalitkákkal indítják meg az udvarhölgyek a tücsökvadászatot, hogy aztán párnácskáik mellé lógatva élvezhessék az éjszakai koncertet. Mai napig rendkívül elterjedt tevékenységről van szó, szinte mindenütt, Kína-szerte, s az évszázadok alatt számtalan kiegészítő kulturális jelenség épült köré.
A tücsökzene vagy az ahhoz nagyon hasonlító fajtársak muzsikája és annak élvezete persze jól ismert jelenség mindenütt, ahová az egyenesszárnyúak eljutottak. A rovar nótás kedvűvé válása és viselkedésváltozása a szezonális ciklus adott szakaszába lépésre utaló, jól ismert jelzés volt számos korai földműves kultúrának.
Információtudományi szempontból a tücsökzene két szempontból is fontos, s voltaképpen a fentieket is azért meséltem el. A szellemi-kulturális örökség mellett ritkábban esik szó ennek egyik legizgalmasabb szeletéről, a szellemi-természeti örökségről. A társadalmaknak a környezet élő és élettelen objektumaival kialakított szellemi csereviszonyának minden, nem tárgyi valójában megragadható eleme ide tartozik: az élőlényekről alkotott kép, az élelemre vonatkozó tudások és hiedelmek, a gyógynövény- és gombaismeret, a madármegfigyelés kultúrája, állatok vadászata, kitömése és mutogatása állatkertben és más gyűjteményekben. (S mindez igaz megkövesedett, fosszilis állapotukra is).
A táj képe mellett így lehet az adott tér-darabokra érvényes hang-képekről is beszélni. A tücsökzene arra figyelmeztet, hogy e hangkörnyezet vizsgálata sokkal átfogóbb kereteket igényel, mint a hangzó városi tájé, amelyre ma leginkább figyelnek a világban. (Pedig a vancouver-i Simon Fraser Egyetemnek a múlt század hatvanas évei végén indult világhírű projektje a város mellett akkor még a vidéket is ugyanolyan fontosnak tartotta).
Az első pionírok és a nyolcvanas években munkához kezdő követőik olyan „hamar” vágtak a szisztematikus hangrögzítésbe, hogy ma már egykori magnószalagjaik digitalizálása a nagy kihívás - miközben még a kihalófélben lévő nyelvek rögzítésére sincs elég kapacitás. (Különös, hogy közel háromezer veszélyeztetett nyelv esetében futnak versenyt az idővel a tudósok, hogy hangzó beszédeket rögzíthessenek, s hiába vannak átfogó projektek és patinás gyűjtemények, láthatóan nincs elég kapacitás minderre.)
Itt ér össze mindez egy másik friss tudományos fejleménnyel, az akusztikus történelem kialakulásával. Itt nem a megőrzés, hanem a leíró és elemző feltárás a cél, a történelmi múlt részeként. Az elmúlt években egyre-másra jelennek meg a csatakiáltás- és harangozás-történeti rekonstrukciók vagy éppen jelző- és riasztórendszerekről szóló tanulmányok, miközben a hangrögzítés kultúrtörténete is különös kedvvel művelt történeti stúdiummá lett. S ha ez még nem volna elég, előretört és megszerveződik az akusztikus régészet, amely sok mindent vizsgál az ősi kőharangoktól a több tízezer éves fúvós hangszerekig, nem mulasztva el az első épített terek (máltai kőtemplomok vagy maja piramisok) tudatos tervezésre utaló akusztikus megoldásainak fürkészését.
Nemrég például sikerült rekonstruálni egy 165 millió éves, fosszilizálódott őstücsök hangját, aki a paleozoológiai keresztségben a Archabolius musicus nevet kapta. A Bristoli Egyetem rovartani szakértői a miniatűr hangképző szervek tanulmányozása nyomán megállapították, hogy az őstücsök zenéje alacsonyabb frekvencián szólt, mint mai egyenesszárnyú utódaié, és legalább 40–50 méterre, tisztán terjedhetett a mindebből következtethetően sűrű és hangkeltő riválisokkal zsúfolt jura-kori őserdőben.
Érdemes hegyezni a fülünket, mert szenzáció értéküknél fogva a közeljövőben feltehetően több hasonló, friss kutatási eredmény kerülhet be a tudományos bulvár fősodrába.
Z. Karvalics László írásai a blogon | Z. Karvalics László írásai a Liget folyóiratban
