A Budapestről felszállt gép Pireusz és a Szároni-öböl felett fordul. A magasból jól látszik, hogyan fürdik a tűző napsütésben a dombokkal körbeölelt világos színű kőrengeteg. Házigazdánk, aki görög szülők gyermekeként Magyarországon látta meg a napvilágot és ott is nevelkedett, velünk utazik. Meglepő nyíltsággal meséli, mit vágtak a fejéhez Pesten: a mai görögök olyanok, mint amikor egy zseninek hülye gyereke születik.
Később, mikor a fővárosból kifelé tartva a helyiek tolakvó autóvezetési stílusát ecseteli (egyébként az athéni buszmegállókban várakozók sem igen engednek utat a leszállóknak), eszembe jut, hogy nyilván azért hozakodott elő olyan korán ezzel a cseppet sem hízelgő történettel, mert maga sem azonosul a mai Hellász lakóinak életfelfogásával. Ő az, aki Magyarországon görög, Görögországban magyar. Két és fél év – ennyi csak a különbség a két ország közt, mondja. Ugyanazok a szövegek bukkannak elő a politikai életben Magyarországon, amit görögként már bőségesen volt módja megunni.
Pár száz méter magasból minden ház egy kis kavics. Az emberek alig látszanak. De ha leszállunk, sem fogjuk azonnal tudni, kik közé érkeztünk, mit gondolnak, hogyan cselekszenek és miért éppen úgy, ahogy. Forgatjuk a kezünk ügyébe eső kavicsokat, hátha megtudunk róluk valamit. Vagy azokról az erőkről, amelyek ilyenné alakították ezeket.
Tulajdonképpen minden ismerős. Kisteherautón felirat: metaforasz. Szállítás. A katharisztírio – tisztító. Ekloga – választás. A szintagma viszont annyit tesz: alkotmány. Az a benyomásom, tulajdonképpen mindent értenem kellene.
Az eladósodott Görögország két dolgot tud igazán pénzzé tenni: szigeteit-tengerpartjait és a múltját. Egyik sörüket egyszerűen Mythosnak nevezték el (az Alfa valamivel jobb). A fontosabb helyszíneken keresztülzúduló turistatömeget törölközőkkel, hűtőmágnesekkel, ezerszám öntött szobrocskákkal, Platón-, Szophoklész-, Thuküdidész-fejekkel és más, ókori nagyságot idéző apró csecsebecsékkel traktálják. Amit a külföldiek otthagynak náluk, abból élnek. Mi lesz, kérdik a nyugati fejcsóválók, ha a zavargások eredményeképpen még a turizmus bevételétől is elesnek?
A zavargók, az egyetemisták, a pályakezdő fiatal munkanélküliek azonban nem sokat remélnek sem a turizmus bevételeitől, sem a nagypolitikától. A katonai junta elleni 1973-as athéni diáklázadás helyszínén, a Politechnikumnál, választást ellenző anarchista tüntetésre mozgósító lepedőt feszítettek a kerítésre. Odabent vörös betűkkel virítanak a KKE, a kommunista párt jelmondatai. Az utcasarki plakát Akropoliszon tolongó tüntetőket ábrázol, a falakról óriás feliratok lógnak: Európa népei, keljetek fel!
A május 6-i választások előtti héten vagyunk. Az Omonia téren a KKE megafonokkal felszerelt bódéja bömböl munkásmozgalmi dalokat. Belül néhány fiatal aktivista unatkozik zászlók és szórólapok társaságában. Kevés az érdeklődő. Egy arra járó nyugdíjas megszólít, és hevesen magyarázni kezd: a fasizmus meg a kommunizmus az nem demokrácia.
A legnagyobb pártok politikájának eszköztára és olcsó díszletei semmiben sem különböznek a magyartól – mintha ugyanabban az üzemben készültek volna, csak nem narancsban és pirosban, hanem kékben-zöldben, egyedi mintázattal, mint a futballmezek. A vasárnapi választáson majd a legtöbb (de a többséghez még a győztesnek járó 50 mandátummal együtt sem elegendő) szavazatot szerző jobboldali Új Demokrácia csütörtökön a Zappionál kivetítők között, zászlóerdőbe burkolózva zárja kampányát. A technikusok a rendezvény előtt másfél órán át tesztelik a hangosítást. Még Athén Gellérthegyéről, a Filopapposz-dombról is tisztán hallani, ahogy az alkonyati fényben fürdő város katlanát bezengi a kolosszális nyelvlecke újra meg újra elharsogott első anyaga: Ena, dio, tria, tesszera… Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy ennél tulajdonképpen a politikusoknak sincs több mondandója.
Pénteken a „szocialista” Paszok tart nagygyűlést a zavargások egyik színterén, a Szintagma téren. A sarkon az ötcsillagos Hotel Grande Bretagne szálloda épülete áll, a tetőteraszon étterem és úszómedence, szemlátomást valamivel impozánsabb, mint a parlament. Igényesen öltözködő idős urak érkeznek a térre, hogy idejekorán bebiztosítsák a frappézóhelyüket. Sehol egy kínai ing vagy melegítő (a görög nyugdíjak reálértéke még mindig háromszorosa a magyarnak). Itt is feltűnik viszont a meghatározhatatlan korú, haját homlokba fésülő, tésztaarcú nő, aki a hangszóróból kizúduló modernizált népzene hullámain táncol-pörög, feje felett forgatva a párt ingyen osztogatott zászlaját.
A kampány törvényei itt is egyszerűek. Mivel az emberek túlnyomó többsége nem kér a nemzetközi szervezetek gyámkodásából, még e gyámkodás közvetítői is az önálló és erős Görögországot hirdetik. Univerzális szabály: az embereknek azt kell érezniük, hogy legbensőbb, legrejtettebb gondolataikat látják viszont a jelmondatokban.
Akadnak a szavazástól távolmaradásra buzdító plakátok is. Például ez a Szentgyörgyi Zsoltot idéző karikatúra: Az emberek nincsenek tisztában valódi erejükkel.
illusztrációk | Skutecky Rita és a szerző fotói
Ács József írásai a blogon | Ács József írásai a Liget folyóiratban
