Templomos lovagok talpig páncélban, Aquitániai Eleonóra szarkofágja, kelta kőkeresztek, a Szent György-szobor Kolozsvár főteréről, Michelangelo Dávidja, a sevillai katedrális gótikus kapuzata és Traianus győzelmi oszlopa kettévágva, hogy elférjen a mennyezet alatt. Közöttük épp annyi hely, hogy el lehessen férni, és ne nagyon kelljen egymásra taposni, míg az ember a fejét tekergeti erre-arra döbbenetében.

Ez az „Öntvények Terme” a londoni Victoria and Albert Museumban, amit a helyiek, mintegy bizalmasan tegezve csak V&A-nek mondanak. A múzeum többi terme köröskörül tömve elegáns és eredeti dolgokkal, valódi középkori tárgyakkal, igazi régiségekkel, de valahogy összességében egyik sem hat olyan mellbevágóan, mint ez az egy terembe zsúfolt szoborkáosz. Mintha a régi metszetek Kunstkammerjei elevenednének meg – nem azok, amelyekben tudós precizitással osztották szét tégelyekbe és falakra és fiókokba az ásvány-, növény- és állatvilág, meg az emberalkotta tárgyak, képek és gépek sokaságát –, hanem a főúri kincses-szobák, amelyekben egymás mellé került az antik márvány és a kitömött krokodil. Mindegyik öntvény hű másolat, és mindegyik egy az egyhez arányban készült, beleértve a székesegyház bejáratát és Traianus oszlopát is.

Az angolok ezt még birodalmi korukban találták ki, azt hiszem, a világkiállítás idején: az itt látható tárgyak egy része a Kristálypalotában volt anno, ahová a gyarmatokról érkező árukat és egzotikumokat gyűjtötték össze a britek, hogy az otthoniak anélkül is láthassák a világ csodáit – és persze érzékelhessék a Korona alá tartozó empírium nagyságát –, hogy bármelyik kontinensre betegyék a lábukat. Ez a birodalmi gondolat vegytiszta formája: utazni mindenhová lehet, de csak Londonba érdemes.

Így a királynő alattvalói szó szoros értelmében „világkiállításon” érezhették magukat, amelyen a földgolyó maga szerepelt tárlatként, és különösebb fáradtság nélkül láthatták Aquitániai Eleonóra másvilági mosolyát, amellyel zsolozsmáskönyvébe mélyed, a skót felföldek faragott bálványait, és a spirális domborművet, amely a római seregek dicsőséges diadalát ünnepli a dák hordák fölött; mindezt gyarmatáruval és modern divattal körítve. Csakugyan szédítő érzés méterről méterre közelebb sétálni a gótikus kapuhoz, amelyen a komplett skolasztikus világkép van megfaragva, az univerzum áttekinthető jelképekben elrendezve, de a magam részéről ettől még egy percre sem hiszem el, hogy tudnám, milyen is lehet a sevillai katedrális kapuja előtt állni. Akár órákat is eltölthet az ember e nagyszerű törmelék között, ami bizonyos szempontból tényleg a törmelék legjava, de ez akkor is csak tört rész és torzó marad.

A múzeumok manapság hallatlan leleménnyel igyekeznek kitölteni az űrt, amely a kiállított tárgy és a szemlélő közt húzódik – ők általában a világ két egészen különböző, térben és időben távoli pontjáról érkeztek. Hogyan lehetséges a távolságot kettejük közt áthidalni, egyik valóságot a másikhoz csalogatni? Ha valaki nem áll meg a sevillai utca kövén, az ibériai napfényben, megtudhat-e egyáltalán bármi érdemlegeset a katedrális bejáratáról anélkül, hogy valóságosan is ott lenne az épület, amelybe a kapun át beléphet? Felérhet-e a feliratok, modellek, szemléltető ábrák garmadája az idővel és a térrel, mely körülöleli, dajkálja, megsebzi és használja ezeket a tárgyakat?

Az elvont ismeret talán pótolhat valamennyit mindezekből, elvégre fantázia is van a világon, de akkor már jobb ezt egy terembe zsúfolni, mint itt, festői összevisszaságban, mintha mindannyian csak most kerültek volna ki a véső és kalapács alól Khronosz gigászi műtermében. Mert itt semmi szükség intellektuális erőfeszítésre, hogy az ember a hézagokat összefüggésekkel töltse ki; nincs didaktika, metódus, koncepció, melyet követni kellene; nincsen időrend vagy gondolati ív, amelyet a látogató bejárhatna. Csak ez a felséges zsúfoltság, ez a tárgyviharzás, azaz a színtiszta ámulat.

illusztráció | facebook

Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban