Szerettem volna elolvasni Italo Calvino regényét, amely a következő, különös címet viseli: „Ha egy téli éjszakán egy utazó...” Azt hiszem, minden mást olvastam már Calvinótól, ami magyarul megjelent, és bibliográfiámat ezzel a könyvvel akartam teljesebbé tenni; ezen felül úgy tetszett, a szerző sohasem ír két hasonló könyvet, ezért, amióta tudomást szereztem róla, izgatottan vártam, hogy kézbe foghassam.

Bejártam néhány antikváriumot fizikai és virtuális értelemben egyaránt – ám úgy tűnik, a magyar fordítás túl régen látott napvilágot ahhoz, hogy be lehessen szerezni. Ezért jobb híján a könyvtárra fanyalodtam. A Központi Könyvtár katalógusában szerepelt ugyan tételként, de a fél év alatt, míg kerestem, sohasem volt a helyén – mindig vagy túl későn, vagy túl korán érkeztem, és vagy épp előttem kölcsönözték ki, vagy még épp nem hozták vissza. Nem mernék megesküdni rá, de úgy rémlik, egy ideig mintha kötészeten is lett volna, majd egyszerűen csak többé nem lehetett megtalálni a polcon.

Meglehetősen bosszantott már, amikor észrevettem, hogy az egyik kiadó megjelenteti Calvino életmű-sorozatát; az első kötet után, amely a kisregényeket gyűjtötte egybe, másodiknak megjelent az „Utazó”. Szokásommal ellentétben – amely szerint hetekig, hónapokig, vagy akár évekig is tétovázom, mérlegelek, tépelődöm, mielőtt rászánnám magam egy könyv megvételére, s akkorra a kiválasztott mű rendszerint elfogy – ezt a könyvet azonnal megvettem.

A birtoklás fél olvasás: ha az otthoni könyvespolcon van, szinte el is olvastuk – ezt az érzést alighanem minden bibliofil ismeri. A vadászat izgalma néhány hónap után feledésbe merült, én pedig vártam a megfelelő pillanatra, hogy belekezdjek. Néha odasandítottam a gerincére, mely hűségesen fehérlett a többi között, és türelemmel vártam, hogy megtudjam, mi történik, ha egy téli éjszakán egy utazó...

Végre elérkezett a pillanat, és kinyitottam a könyvet. Az első fejezet így: „Italo Calvino új regényét, a Ha egy téli éjszakán egy utazó-t kezded éppen olvasni. Engedd el magad. Szedd össze magad. Száműzzél most minden egyéb gondolatot. (...) Tehát: olvastad valamelyik újságban, hogy megjelent Italo Calvino Ha egy téli éjszakán egy utazó... című új regénye, miután az író évekig nem publikált semmit. Bementél egy könyvesboltba, és megvetted a könyvet. Jól tetted. Már a kirakatban fölfedezed a borítót, és rajta a keresett címet. E látható nyomot követve odabent a boltban utat törtél magadnak a Még Nem Olvasott Könyvek sűrű torlaszai közt...”

Ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy, és a könyvet csak kikölcsönzöm, nem pedig megveszem, valószínűleg kevésbé találó a felütés – bár ki tudja. A regény ugyanis innentől nem egy kitalált, névvel és sajátos jellemvonásokkal felruházott főhős, hanem az Olvasó története; az Olvasóé, aki megpróbál tájékozódni a tükröződő, variálódó, elburjánzó szövegek sokaságában. Mert úgy tűnik, ebben az univerzumban a szövegek uralkodnak, amelyek felett az embernek legfeljebb részleges hatalma van.

Oldalról oldalra haladva lassan megértem – no nem én, az olvasó, hanem az Olvasó Én, akit a regény talált ki és állított elő –, hogy valójában nem Italo Calvino regényét, a „Ha egy téli éjszakán egy utazó...”- t tartom a kezemben, hanem egy másikat, amely megint egy másiknak adja át a helyét, és így tovább. Eleinte még csak nem is könyveket, hanem könyvekről olvasok, (ilyenformán: „Vasútállomáson kezdődik a regény, mozdony pöfög, a fejezet nyitányát dugattyúsziszegés tölti be, füstfelleg takarja az első bekezdés egy részét”) – ezek rendre az egy elé tolakszanak, az elé, amelyet olvasni kívánok egyre inkább és egyre türelmetlenebbül, és ebben a legmesszebbmenőkig osztom az Olvasó Én érzéseit – ami oda vezet, hogy már-már el is mosódik a határ kettőnk között.

Csakhogy egyre inkább úgy tűnik, a vágyott regényt képtelenség megtalálnia (megtalálnom), mert az első laptól egy olyan agyafúrt szöveglabirintusban találom magam, amelynek a könyv, amelyet a kezemben tartok, az aktuális, fizikailag megfogható könyv csupán a bejárata. A bejáraton túl azonban további ajtók nyílnak, váratlan átjárók, a folyosók néha keresztezik egymást, míg végre-valahára felbukkan az Olvasó Nő is, akinek megjelenése, sajnos, csak még jobban összekuszálja a dolgokat. Mert épp úgy, ahogy én, az Olvasó kettős vagyok, doppelgängerrel ellátott (egy, aki a könyvet tartom, és úgy szeretném végre elkezdeni Italo Calvino regényét, és egy, aki a könyvben küzdök reménytelenül ugyanezért), nos, ennek mintájára az Olvasó Nő is kettős, két félből összeálló lény, és hol az egyikbe, hol a másikba botlunk, az egyiknek udvarolunk és a másikat öleljük.

Lassanként feldereng, hogy nem is a Könyv az igazán fontos mindebben, bármennyire is kutakodjunk utána, hanem az olvasó, mert ez a könyv itt valójában csapda – „regénykelepce”, ahogy Calvino mondja –, méghozzá olyan, amelyik nem önmagáról, hanem az olvasásról, és csakis arról szól: az olvasás anatómiája, vagy, mint Velázquez képéről, az Udvarhölgyekről szokták mondani, az Ábrázolás ábrázolása.

De micsoda izgalom bolyongani a tükröződő felületek között, amelyek mindegyike épp azt veri vissza, aki momentán vagyok, azaz az Olvasót; így mindegyik mélyén valahol megpillantom magam, vagy inkább nem is önmagam, hanem az olvasást, a szövegnek való teljes kiszolgáltatottságot. Mintha csak egyetlen valaki látna át a kaotikus, összekeveredő és mutálódó, egymásba olvadó szövegeken, hamisítványokon: az Olvasónő, aki a hangot keresi, amely „a könyvön túlról, és a szerzőn túlról” érkezik, és amely csipetnyi igazságot csepegtet a leghamisabb szövegekbe is. Nem is anatómia ez, inkább az olvasás enciklopédiája, varázskönyv, csapda, amelyből az ember sosem szeretne kikeveredni.

A világot elárasztó, egymást variáló szövegek káoszában mi különbözteti meg az igaz könyvet a hamistól, és van-e egyáltalán olyan, hogy „igazi” könyv – vagy csak a körülmények teremtenek ideig-óráig érvényes szövegeket, amelyek elévülnek a változó korral, vagy az őket tiltó diktatúrák bukásával? És mi ez? Regény, enciklopédia, parabolagyűjtemény? Egy könyv, aminél sohasem vész el a kezdet izgalma, mert az egész csupa kezdet, egész a végéig – és miután egy szinte alkímiai menyegzőben egybekel az Olvasó és az Olvasónő, akkor Te, kedves olvasó, pontosabban regénybeli tükörképed, aki eddigre már a legapróbb részletekig felöltötte a Te saját arcodat, egyszer csak leteszi kezéből Italo Calvino új regényét, amely a következő különös címet viseli: „Ha egy téli éjszakán egy utazó...” – s amely alighanem az egyetlen olyan könyv lesz a polcodon, melyet ha megszereztél is, Te magad sosem fogsz tudni elolvasni.

KÖNYVEK

Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban