Delphiben vagyunk, a Parnasszosz-hegy délnyugati lejtőjén kialakított teraszon, ahol Apollón temploma áll. A völgy mélyén a Pleisztosz-patak medre kanyarog célja, a Korinthoszi-öböl felé.
A menetrend szerinti busszal érkezők rosszul járnak: 15 órakor itt is minden bezár, mint az athéni Akropoliszon. Gradus ad Parnassum: fél háromtól üdülőportásokra emlékezetető kockás inges alkalmazottak vadásszák a köves hegyoldalban bóklászó turistákat, s arra biztatják őket, haladnának minél sebesebben lefelé. Mi mégis leülünk egy párkányra és szótlanul bámuljuk a tájat. Valóban varázslatos hely.
Zeusz két sast bocsátott fel a Föld két széléről, s figyelte, hol találkoznak: ott kell lennie a világ köldökének, azaz középpontjának. A legtöbb forrás szerint a köldök, az Omphalosz itt volt, az Apollón-templom adütonjában (belső szentélyében). A héber hagyomány persze Jeruzsálembe helyezi a világ köldökét, a bizánciak pedig a Hagia Szophia padlóján – minden birodalom fényt sugárzó centrumnak tekinti magát. Görögország a mai vonatkoztatási rendszer szerint a félhomály zónája, mely, ha elhisszük a kissé fals harsonaszót, egyre sebesebben sötétül el.
Az Omphalosz, a köldök félelmetes hely: világok érintkezési pontja, mindent elnyelő – s talán másutt mindent kiokádó – fekete lyuk, szingularitás, a megnevezhetetlenbe, a kimondhatatlanba nyíló kapu, amin túlhaladva érvényét veszti mindenfajta mérték. Sztrabón szerint Püthia a bódító gázokat eregető sziklahasadék fölött ülve, háromlábú székéről nyilatkoztatta ki talányos próféciáit. A görög jövendőt előre látni ma sem kínálkozik jobb módszer. A kilépés az euróövezetből a mérték ideiglenes elvesztésével, emésztő káosszal fenyeget. Vulkanikus gázok híján kávézaccból jósolunk. Megint itt van a világ köldöke.
Mit súg a zacc? Hogy már kész tervek vannak a közeljövőre, és ezeket a terveket nem a görögök készítették. Mennél jobban vergődnek, annál mélyebbre harap húsukba a csapda.
Házigazdánk kedvesen nyaralójába invitál, idős édesapjához. Nemsoká esteledik.
Visszautasíthatatlan ajánlatot tesz: levisz bennünket előtte Szunionba, Attika legdélebbi pontjára, ahol majd két és fél évezreddel ezelőtt templomot állítottak Poszeidónnak. A hegytető körbekerítve, bejáratánál jegyiroda. Itt szerencsére napnyugtáig nyitva tartanak. Nekieredünk az emelkedőnek: odafönn a köveken már huszonöt-harminc ember várja, hogy a napkorong lebukjon a szemközti névtelen sziget mögé. Tenger nélküli ország gyermeke vagyok, gyanakvó tisztelettel méregetem a sós víz hatalmas pusztaságait. Az Atlanti-óceán harapós, kegyetlen, nyugtalanító. Az Égei-tenger partját megannyi védett öböl teszi családiassá, a nyílt víz felszínét pedig szigetek tagolják – itt nem szalad mindjárt a végtelenbe a tekintet.
Másnap reggel kibomlik a táj. Május elején még kitart a talajban felgyűlt nedvesség. Ami eleven zöldet a domboldalon elterülni látunk, egy-két hónap múlva kiég és elszárad. Ami megmarad, csak azért marad meg, mert rendszeresen öntözik.
Házigazdánk teraszáról a mélységes nyugalmat sugárzó víztükörre látni. Kortyolgatjuk a házi készítésű bort, melynek semmihez sem hasonlító zamatát a kakukkfű adja, amivel a hordót kimosták. Odalent a kertben a Paradicsom fáin ringanak az olajbogyóval, citrommal telt ágak.
Ács József írásai a blogon | Ács József írásai a Liget folyóiratban
