Amikor megérkezem, a választási plakátok először fel sem tűnnek a görögországi utcákon – valahogy belesimulnak abba a folyamatos üzenetáradatba, amellyel amúgy is bombázzák a nagyvárosok lakóit falragaszokon, buszokon, digitális kijelzőkön. Ezek nem reklámok, hanem a jóra-, vagy kevésbé jóravaló polgárokhoz intézett felhívások. A buszon például két megállónév között szükségét érzik kiírni: „Kedves utas, értékeld a sofőr munkáját, és légy barátságos vele!”. Vagy: „Szeretem a városomat, ezért utazom busszal!”. Nos, az efféle nevelő célzatú vagy óvatosságra és udvariasságra intő mondatok tengerében könnyen átsiklik az ember a pártokat éltető hirdetéseken, amelyek valahogy nem olyan nagyok és nem annyira harsányak, mint általában.
Érezni, hogy a hónapok óta tartó patthelyzetbe mindenki, választó és választandó egyaránt belefáradt. A Görög Kommunista Párt, a KKE plakátja tűnik csak fel, amely erőtlennek és nem elég határozottnak titulálja a külföld által radikális baloldalinak tartott Szirizát, meg a Nea Dimokratía szép kék hirdetménye, amely összemontírozza a görög és az EU-zászlót. Keresztben átszeltem a nagyvárost, de nem tűnt fel semmi több. Hacsak a bezárt boltok nem, amelyekből valamivel többet látni, mint az év elején. Meg a kétszeresére drágult buszjegy, ami még így is feleannyiba kerül, mint Magyarországon. És az ismerős mondatok este a téren, a taverna asztalai mellett, amikor a hőség már enyhült némiképp, és a város apraja-nagyja kimozdult kicsit levegőzni.
Az elhangzott mondatokból pedig az derül ki, hogy itt senki sem érti, mi és miért történik velük. Ezért is hatnak olyan ismerősnek: miért hiszik a külföldiek, hogy a görögök nem dolgoznak, mikor itt tisztességes munkások és tanárok élnek, akik keményen dolgoznak az országért! Hogy a köztisztviselők bérét a felére csökkentették, míg a politikusok juttatásaihoz természetesen nem nyúltak. Hogy naponta hallani öngyilkosságokról, amelyet elbocsátott, reménytelenségbe taszított emberek követnek el. Hogy a jobb- és baloldali vezetők háttéralkukat kötnek, és a legnagyobb egyetértésben, ám látszólag egymás ellen ágálva szolgálják ki a pénzintézetek érdekeit magánvagyonuk biztosítására.
Ahonnan érkeztem, éppen húsz fokkal van hidegebb, és a háttéralkuk már oly régen nyilvánvalóak, hogy egyre kevesebben hajlandók huzamosabb ideig elhinni bármit is a politikai elitnek. Amelyik évtizedek óta előkelő helyen szerepel az öngyilkossági statisztikákban – szóval csak mosolygok. Hiszen itt is az hiányzik, ami odahaza, nálunk. Egy pillanatra a külső szemlélő nézőpontjából rálátni az eseményekre, és nem keresni bűnbakot. Sem itt, sem ott nemcsak a karvalytőke, vagy az évtizedek óta regnáló két mamutpárt, vagy a nép lustasága tehet arról, hogy a dolgok így alakultak.
A szavazók nem kérdezték, az állam kölcsönökből tartja-e jól – amíg jól tartotta – őket, és néhány évtized után természetesnek vették a jólétet, fel sem tűnt. Az EU biztatott is a termelés csökkentésére, hogy piacot nyerjen, és a mindenkori hatalom – velünk ellentétben – többnyire hajlandó volt betartani a választások hevében tett ígéreteit, hogy szavazóit megtartsa. Kis és nagy érdekek egybeesésének finom egyensúlya pillanatnyi és évtizedes szinten hozta létre ezt a törékeny hálózatot, amelynek működtetésében majd’ mindenki érdekelt volt a maga szempontjából. Elvégre mindenki csak élni akart, és napi betevő kávéja mellett az élet értelmére rátalálni. Mélyen megértem őket; ebben a nagyvárosi melegben, a tengerrel szemközt én sem akarnék mást.
Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban
