Az Akropolisz és az Areioszpagosz felől, egy kiskapun keresztül ereszkedünk az ősi Agorára. Pipacsokkal szegélyezett lépcsőn haladunk lefelé: nyájas hely. Bizánci templom tövében sűrűn nőtt kamilla virágzik. Az ókorban bűnösök a megszentelt terepre nem léphettek be. Ma nincs efféle korlátozás, elég belépőjegyet váltani a bódéban a pénztárosnőnél.
A 20. század elején az agora helyén egy zsúfolt városrész állt. A görög állam megbízta az athéni Amerikai Régészeti Iskolát az ókori főtér feltárásával, de arra már nem volt pénze, hogy a csaknem négyszáz ingatlant kisajátítsa és lebontassa. 1931 májusában John D. Rockefeller támogatásából kezdték meg a gyarló jelen eldózerolását, a törmelék elszállítását, hogy a kutatók kiáshassák a föld alól a zseniális ősök építette falmaradványokat. A térség egyik szélén húzódott II. Attalosznak, Pergamon urakodójának hajdani ajándéka, egy több mint száz méter hosszú, emeletes oszlopcsarnok, ami négy évszázadon át működött bevásárlóközpontként, míg egy keleti germán nép, a gótokkal az Égei-tenger partvidékén portyázó herulok 267-ben le nem rombolták. A múlt dicsőségét hirdető sztoát is Rockefeller pénzén építették újjá helyi mészkőből és márványból – azóta Rockefeller dicsőségét is hirdeti.
Szokatlan a forróság (délebbre járunk, ott meredekebben tűz a nap). A régi vízóra maradványai, csarnokok, hivatali épületek kődarabjai között haladunk, és megbecsüljük az árnyékot. Célunk az egyik legteljesebb állapotban fennmaradt ókori görög templom, a valamivel az Akropolisz elkészülte után, Kr. e. 420 körül befejezett, színmárvány Héphaiszteion.
Régi lépcsőn kanyarodunk fel. Bokrok takarásából bukkan elő Héphaisztosz és Athéna, a kovácsisten és a kézművesek istennője tiszteletére épült dór templom. Amit látunk, felülmúlja minden várakozásunkat.
A római építészet a főbejárat magas lépcsősorát oldalfalakkal rekeszti el a külvilágtól, míg a görögöknél a templom még a táj része. Néhány lépcsőfokkal emelkedik csak a talajszint fölé és minden irányból megközelíthető. Itt a főbejárat kivételével az oszlopsorok fölött hiányoznak a tetőgerendák: egy templom, aminek belsejében fű nő.
Az oldalsó oszlopcsarnok áthidaló kövei közt fügefa indult növekedésnek. Szétfeszíteni talán nem fogja a súlyos kőtömböket.
Ez a legnyájasabb és legárnyasabb hely az egész agorán. A török időkben keresztény templomként működött, de évente csak egyszer miséztek benne. Ezért kapta az „akamatisz”, azaz „lusta, semmittevő” gúnynevet.
Mikor a „lusta görögöket” emlegetik, az adóelkerülésre és járadékvadászatra gondolnak, vagy a csigalassú hivatalnokokra. Ne felejtsük el, hogy az athéni demokrácia fénykorában, mikor a Héphaiszteiont építették, a munka zömét rabszolgák végezték, ők voltak az az erőforrás, ami a modern korban a kőolaj. Néhány évszázaddal azelőtt még létezett adósrabszolgaság: a hitelező a csődöt mondott adóst rabszolgaként foglalkoztathatta, ameddig a tartozását le nem dolgozta. A rendszert Szolón megszüntette, most a nemzet egészével szemben próbálják meg visszaállítani.
Érdekes kérdés ez a lustaság. Valami lehet a levegőben, mert ahány kutyát látunk városszerte, mind alszik. Szemléltető oktatást tartanak a cinikus filozófiából (a görög künikosz szó eredeti jelentése „kutyát utánzó”). A világ más, szerencsétlenebb tájain filológusok találgatják, vajon miért nevezték el épp a kutyáról e szegénységet és önmegtartóztatást hirdető jeles gondolkodókat (élükön Antiszthenésszel). Itt a párhuzam kézenfekvő.
Diogenész összesen annyit kért a Nagy Sándortól, hogy ne takarja el a napot előle. Korunk cinikusai (népes iskola) alighanem az ellenkezőjét kívánnák.
Házigazdánk jóvoltából ellátogatunk egy szavazókörbe. Athéni iskola. Minden olyan mint nálunk, állapítom meg, mikor tűsarkú cipőjében felénk imbolyog egy kihívóan öltözködő egyetemista lány. Kitűzőjén három betű: KKE, tehát pártdelegált, a Kommunista Párt színeiben. No igen. Magyarországon a kommunista delegáltak kizárólag egérszürke öltönyt viselő, hófehér hajú, májfoltos nyugdíjasok volnának – ha lennének.
Az 1949-ben lezárult polgárháború után betiltott kommunisták különféle apró pártjai most azt a szerepet töltik be, mint nálunk az egypártrendszer idején tiltott jobboldali szerveződések. Az emberek, ha elképzelik azt, ami „egészen más, mint ami van”, efféle, a hatalomtól huzamosan távol maradt pártokra gondolnak. A még nem kompromittálódott csoportok a fantáziák vetítővásznai (mint nálunk a Jobbik). A Sziriza, a szavazatok elaprózódását megakadályozó radikális baloldali szövetség egy tető alá vonta a demokratikus szocializmus híveit, az eurokommunistákat, a zöld baloldalt, a maoistákat és a trockistákat. Trükkjük nagyon egyszerű: egyszerre fogják vitorlájukba az elégedetlenséget (elutasítják a megszorításokat) és a változásoktól való félelmet (meg akarják tartani az eurót). Alighanem a megismételt – valószínűleg megint csak eredménytelen, de időhúzásra alkalmas – választásokon sem fognak rosszabb eredményt elérni. A centrumpártok meggyengülésével a harmincas évek görög fasiszta diktátorát, Joannisz Metaxaszt dícsérő szélsőjobboldali Arany Hajnal is összegyűjtött magának 7%-ot.
Ahogy szalad velünk a busz a repülőtérre, úgy távolodunk a helyi politika világától. Azzá leszünk, akik vagyunk: szuvenírek közt turkáló idegenekké, turistákká, kívülállókká.
Már itthon akad a kezembe Tillman J. A. remek könyve (más-világi megfigyelések, Typotex, 2011). A szerző görögországi élményeit közreadó írása végén elmeséli, hogy egy lemezbolti eladó krétai liturgikus zenét mutatott neki. Az orthodox ének címe: Apolitikion, ami annyit tesz: elbocsátás.
illusztrációk | Skutecky Rita és a szerző fotói
Ács József írásai a blogon | Ács József írásai a Liget folyóiratban
