Két állomás közt, a vonaton félálomban, vagy esténként, elalvás előtt az utazó jobb híján osztályozza a benyomásait. A tájat, amelyen áthaladt, az embereket, akikkel találkozott. Az osztályozás alapja sokféle lehet, a legegyszerűbb bináris besorolástól (tetszett / nem tetszett, szimpatikus / antipatikus, ismerős / ismeretlen) az elképzelhető legbonyolultabbakig. Így vagy úgy, de az efféle rendszerezéskor az ember legtöbbször magából indul ki: ha katona az illető, alighanem védekezés és támadhatóság szempontjából értékeli a hegyszorosokat és a városok sikátorait; ha kereskedő, a haszon és kockázat jár majd a fejében; odaillő hasonlatokat keres, ha költő, és a termékenységet mérlegeli, ha gazda vagy földművelő. Hogy egy hárfaművész vagy asztronauta mit csinál ilyenkor, arról sejtelmem sincs. Az irodalommal és könyvekkel piszmogó utazó számára, úgy vettem észre, nagy kísértés, hogy a tájakat a könyvtári tapasztalatokból kiindulva műfajonként sorolja be.
Először is van klasszikus és nem klasszikus táj. Italo Calvino meghatározása szerint klasszikus az a könyv, amiről az emberek rendszerint azt mondják ’újraolvasom’, nem pedig azt, hogy ’olvasom’. Klaszikus tehát a táj, amelyet látogatók nemzedékei ilyen-olyan okok miatt újra és újra felkeresnek. Hogy miért, arra ugyanaz a válasz, mint a könyvek esetében: mert a kulturális kánon részei. Ismét Calvino: A klasszikusok újraolvasása a felfedezésnek ugyanazt a kalandját hozza, mint az első találkozás, ugyanis klasszikus az a könyv, ami sohasem ért még mondandójának a végére. De a klasszikus táj, mint az Akropolisz sziklája vagy Toszkána vidéke, könnyen arra a sorsra juthat, amire az agyonhivatkozott könyvek: mindenki hallott már róluk valamit, ám alig néhányan ismerik igazán. A nem-klasszikus táj és könyv pedig az, amit az ember magamagának fedez fel, és saját mitológiájának részévé avat.
Aztán van még prózai táj és költői táj. Ezt még kevésbé lehet megmagyarázni, mert a prózai táj nem azt jelenti, hogy nem szép, sőt, lehet benne akár több poézis, mint egy költőinek mondható tájban, esetleg föl lehet lelni itt-ott lírai zugokat – de mégis, a kettő közti különbség tapintható, ha nem is megnevezhető. Görögországnak sok költői tája van, mint a Pindosz-hegység vagy a szigetek, de például a Szalonikától északra fekvő dombos vidék, bármilyen szép és kedves is, mindenképpen prózai. Ugyanakkor jártam már annyira költőietlen szigeten az Égeikumban, hogy nem értettem, miképpen lehetséges a tenger alaptónusához ennyire nem illő stílustörés.
A besorolásokat persze könnyű önkényesnek titulálni – de melyik besorolás nem az? Aki próbált már katalógusokban utánanézni valaminek, tudja, hogy egyes művek hajlamosak olyan helyeken felbukkanni, ahol álmunkban sem jutott volna eszünkbe keresni. Hogy az irodalomnak közvetlen földrajzi vonatkozásai vannak, senki sem tagadja – miért ne lehetne ez a viszony kölcsönös? Szabó Zoltán annak idején feledhetetlen kísérletet tett arra, hogy a pannon tájat irodalommal mutassa be: torzóban maradt könyvét, a Szerelmes földrajzot hajlamos vagyok a táj-klasszifikáció előfutárának, és talán mindmáig alapvető kézikönyvének tekinteni.
Jó tudós módjára lehet korszakolni is, és beszélhetünk romantikus, barokk vagy rokokó, de akár dadaista tájról is. Engedhetünk a kísértésnek, hogy az épületek és utcák, a homlokzatok vagy a lépcsősorok ritmusában verslábakat, sőt, egész pentametereket vagy hexametereket olvassunk, és mielőtt végképp elhatalmasodna rajtunk az álom, azt is mérlegelhetjük, micsoda remek költő ötlötte ki mindezt.
fotó | Edmondo Senatore
Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban
