Nemrégiben, egy ilyen ráérős napon ütött szöget a fejembe, hogy embertársaim többsége épp az ilyen napokat nem szívleli, mert nincs kihez szólni és nincs mihez fogni: ilyenkor sürgősen lenyírják a rövid füvet, letörlik a tiszta tárgyakról a port, vagy képernyők elé ülve várják, hogy elmúljon az átkos, tónustalan, egyhangú idő. Nekem az ilyen napok kincsesbányák, amelyek ritka meglepetéseket rejtenek – nekik üres zsák, merő kétségbeesés. Mert amire nem lehet címkét ütni, felcédulázni, meghatározni, az gyanús, vagy tán nincs is. Az egyik lap, ahová írok, a nevemre szóló küldeményeken mindig feltünteti, hogy „dr.”, pedig nem vagyok az, és kétlem, hogy valaha is leszek.

Jólesik a megelőlegezett bizalom, és néha azzal hízelgek magamnak, hogy nyilván a leadott cikkek tartalmával érdemeltem ki ezt a megjelölést, és nem pusztán egy elütés folyományaképp. Néhány napja valaki „főtisztelendőséged”-ként szólított meg – nem vagyok annyira tisztában az egyházi hierarchiával, hogy tudjam, kinek jár ez a megszólítás, de nekem, egyszerű papnak biztosan nem. Egyszer pedig – és ez mind közül a legmulatságosabb – valaki írónak titulált. Elég könyvet olvastam ahhoz, hogy tudjam, az író nem feltétlenül azonos azzal az emberrel, aki könyveket ír – én pedig ez utóbbiak csoportjába tartozom. Írónak lenni az valami más, míg én néhanap írok, mert számtalan dologhoz nem értek, a betűkhöz talán mégis.

Ezért örültem meg olyan nagyon, amikor valahol rábukkantam, hogy a sokak által tisztelt Áprily visszautasította, hogy ő költő volna. Költő, mondja, Petőfi és Ady. Mert számukra – ezt már nem mondja, csak én teszem hozzá – az ihlet és a mesterségbeli tudás azonos hőfokon volt jelen, és egymást támogatva működött. A huszadik század egyik nagy gondolkodója, Whitehead írta, hogy a filozófia művelésének kulcsa a „trained instict”, a „kiművelt ösztön” – és ez alighanem minden más művészetre is igaz. Ezért különös, amikor Áprilyt másodvonalbeli költőnek titulálják, aki írt sok közepes és néhány remekbe szabott verset; amikor ő maga is megmondja, hogy ő nem költő, hanem egy ember, aki időnként verset ír. Pontosan megfigyelhető nála az ihlet indító ereje, lendülete, ami a kidolgozáskor itt-ott kisebb-nagyobb csorbákat szenved. Valódi költő nemigen vét olyan mesterségbeli hibákat, amilyeneket ő. De ő nem is a verset keresi, hanem a hangot. És amikor rálel, akkor tisztán szól. Inkább taoista bölcs ő, kontemplatív szerzetes, aki ezt-azt leír, többnyire és inkább a maradékot. Mindenesetre a címkézés szokásos rutinjába nem fér bele.

Ezért szeretem az ilyen semmire-sem-jó napokat, amikor elrohan az ajtóm előtt a világ, én pedig az orromat sem dugom ki utána, hogy megérdeklődjem, hogy van. Mert ha érdeklődnék, fennáll a veszélye, hogy nyomban visszakérdez: ki vagyok, mit végeztem ma, mik a terveim a jövőre nézvést, és egyáltalán: igazoljam magam. Én pedig nyugodt lélekkel nem lennék képes erre. Kétségbeesetten keresnék valami alibit.

illusztráció: Gadányi Jenő | Csendélet

Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban