Anakreón napilappal (60.)
Volt, mikor azt hittük, rabság nyomorít, szegi szárnyunk…
Tudjuk már, a nyomor fészke: az emberanyag.
Romlott környezetünkben megsüppedt a szabadság:
Súlyos síremlék, kőszeme semmibe néz.
Számvetés ez a vers is: a költő a közösség (a nemzet) tagjaként vet számot önmagával. És azokkal, akikért felelősséget érez.
És ottmaradsz ügyedfogyottan – faggatta önmagát abban a másik rendszerben, mely egyszer akár el is kaphatta volna, a korban, melyet jólnevelten (egyszerre kívüle is, benne is) viselt. És amelyben oly igaz becsülettel szolgálta a maga (és a nemzet, azaz az emberanyag) személyes ügyét.
Ez az ügy egy szóba sűrítve a szabadság volt. A pontosan fogalmazó Ferencz Győző sírbeszédét idézve „(tanárként, műfordítóként) Látszólag a múlandóságot választotta, valójában azonban egy magasabb, állandóbb érték igézetében élt. Jól körülhatárolható értékrend szerint, amelyet ő maga polgárinak nevezett. Sorsának szeszélyes játéka, hogy akkor volt lehetősége ezt a maga eszményi mivoltában közvetíteni, amikor tapasztalata szerint elnyomták. Amikor azonban azt hihette volna, hogy eljött az ideje, látnia kellett, hogy a polgárság mint eszmény nem több puszta szónál, vagy annyi sem.”
A polgár – a citoyen! – megvizsgálja önmaga és az emberanyag Nagy Ügyét, és (brilliánsan tömör metaforával) önnön súlyától megsüppedt síremléknek találja.
Síremléknek, melyet minden valószínűség szerint a romlott környezet valamely babérkoszorús kurzusművésze faragott monumentálissá.
Kőszeme semmibe néz.
illusztráció: Barcsay Jenő | Este
