Negyven felülés. Mármint napi negyven felülés. Állítják, az segít. A dolog veleje ugyanis a rendszeresség: az ember megcsinálja a napi negyven felülést, húsz fekvőtámaszt, és minden el van boronálva. A lényeg, hogy nem szabad egyetlen napot sem kihagyni. Ebből már tudom, hogy a holtbiztos módszer nálam a második napon elkerülhetetlenül megbukik. Még hogy rendszeresség.
Valamit mégiscsak tenni kell, mert ez így nem maradhat. Soha életemben nem voltam pocakos, inkább vékony, inas, hajlékony, persze, mások szerint vézna és nyiszlett. Erre a minap egy régi ismerősöm méreget, hogy mi olyan furcsa rajtam, aztán rájön és megmondja. Nem, ezt nem szabad annyiban hagyni, tornázni fogok. Mások szerint a futás a legjobb, mert az átmozgatja a test összes izmát. Ha elég sokáig csinálja az ember – mondják –, a végén még endorfin is felszabadul az agyban, ami jó érzés, csak épp addig kell futni, amíg az ember levegőt sem kap.
És a titok nyitja a rendszeresség. Tehát futásról szó sem lehet. Akkor inkább a negyven felülés és húsz fekvőtámasz, és ha nem is kecsegtetnek holmi endorfinnal, azt legalább nem látja senki. A bukás is magánügy marad, nem rogyok össze egy köztéren a gyermekek kacajától kísérve, miközben az endorfint kergetem. Lehet, nem is kell pánikba esni, bár már a feleségem is csipkelődik ezzel-azzal, okosabb lesz rá se hederíteni, elvégre nem vagyok hízásra hajlamos – igaz, apám is negyvenéves kora után hízott húsz kilót egy év alatt, mégiscsak jó lesz odafigyelni – jöhet a fekvőtámasz.
Az egészről egy hetvenöt éves bácsi tehet, miatta szedtem fel négy kilót egy hét alatt. Tanulság: a kis-ázsiaiakkal jobb vigyázni, és akinek a vezetékneve -oglu-ra végződik Görögországban, holtbiztos, hogy anatóliai görög, akinek családját a törökök majd’ száz éve kiebrudalták. Az öregúr pedig Szekeroglu névre hallgat, minden stimmel, törökül ugyanis a seker cukor. A tengerparti faluban, ahol laktunk, a főút mentén évekkel ezelőtt volt egy kis péksége, mosolygós szemű, deres halántékú bácsi, de hát az ördög is vigyorog a középkori falképeken. Most, hogy a válság beütött, egy éve nagyobb üzletet nyitott, elegáns hűtőpultokkal, és a házunktól három lépésnyire.
Ha az ember a mámoros kabócasurrogásban megindult a part felé, a tündöklő vízhez, előbb el kellett haladnia az üzlet előtt, és megkeményítenie az ő szívét, hogy véletlenül se sandítson az árnyékos terasz felé, ahol hívogatóan álltak az asztalok, míg beljebb a szirének énekhangján szóltak a kitett sütemények. Visszafelé, sós bágyadságban ez a megkeményítés már nemigen járt sikerrel, ahogy estefelé sem, mikor a hőség enyhült, és az elmében lassan felködlött annak a krémes jegeskávénak a képe, amilyent csak Szekeroglu bácsi tud készíteni. Az öböl fölött acélkéken izzott az ég, aztán, ahogy a napkorong leszállt a hegy mögé, narancsszínbe váltott; a tenger világítani kezdett, feketén rajzolva ki a bárkák sziluettjét, és akkor halaszthatatlan lett az édes frappé. Abban aztán volt rendszeresség.
Az asztalok között Szekeroglu bácsi járt-kelt, és időnként meghívott kávéra, vagy vendégül látott egy süteményre. Soha nem lehetett tudni, miféle krémet, mézet, habot rejtenek a cseréptálak, hányféle összeállításban keülnek párosításra a csokoládéöntetek, vaníliatöltelékek, ropogós tészták, kandírozott gyümölcsök. Nap mint nap hajnali négykor kel, és frissen főzi a vajas krémet, nyújtja a réteslapot, veri föl a tojásokat. A fia is segít neki, egész nap ő hordja az üzletbe a finomságokat, ahogy elkészültek. Szekeroglu néni az utóbbi időben már csak elvétve jár fel a boltba, inkább csak besegít, és egy matróna tekintélyével int az alkalmazottaknak, ha egy-egy asztal nem eléggé egyenes.
Az üzlet egyszerre cukrászda és pékség, reggelente inkább az utóbbi, délutántól meg az előbbi. Reggelente kerek és szögletes piták állnak hadi rendbe, juhsajtos, spenótos, sonkás, és ki tudja még, hányféle változatban. Egyszer megleptek egy croissant-nal, külsőre úgy nézett ki, mint amit itthon is kapni az ABC-ben, csak kétszerte akkora; gyanútlanul beleharaptam, mire a szó szoros értelmében az arcomba robbant a krémes csoki-töltelék, amely bőségesen rejtezett a törékeny tésztaréteg alatt, akár a láva, és én mehettem rögvest zuhanyozni.
Mindezt azért mondom, hogy mentegessem magam: Szekeroglu bácsi ama régi iskola híve, amelyikből itthon csak elvétve találni, őt támogatni tehát nem egyszerűen a gyöngeség jele, hanem elvi kérdés. És meg kell hagyni, akik ott voltunk, hűségesen kiálltunk mellette, hogy ne mondjam, egy emberként és demonstratíve. Másrészt a lépcsőn fölfelé fújtatni sem csupán praktikus, hanem egyszersmind esztétikai kérdés. A tapasztalat, hogy a világ valahogy lelassult és a lét elnehezült, metafizikai dilemmák elé állít – ontológiai súlya van. Az ilyesmit tehát igenis illik komolyan venni. Mindent összevéve jobb lesz, ha most felállok, és elmegyek kocogni.
illusztráció | call-me-cupcake
Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban
