Sem Babits, sem Kosztolányi, még Juhász Gyula sem, nem igaz, ő sem fordul felé figyelemmel; szánakozást bármikor könnyűszerrel kicsihol, sokakból, ha akarja, megvesztegetően kedvesnek mutatkozik; szolgálatkésznek, kisfiúsnak, gyámolíthatónak, de utóbb mindig szégyelli. Azt is szégyelli, hogy olyan rutinosan előkapja és játssza a gyámolíthatót. Talán az irodalombeli lehetséges mestereknél is jobban vonzza Bartók (különös, hogy noha alig hallott Bartók-zenét, költészetére minden műalkotásnál erősebben hat, vagy pontosabb úgy mondani, hogy a Bartók-zene és a József Attila-vers kivételesen rokon szellemiségű) – és félősebb, tartózkodóbb vele, mint akárki mással.
’36 december elején látogatást tehet Bartóknál. Büszkén meséli, hogy a zeneszerző szívesen beszélgetett vele, kéziratot ígért a Szép Szónak, s hogy a folyóirat nevét (József Attila javasolta, sőt, erőszakolta) külön is dicsérte. A fiatal költő-szerkesztő elfogódottan nézelődött a dolgozószobában – ez a szoba lett volna ábrándjai testesülése? Bartók azt is mondta, hogy szívesen közreműködik egy József Attila-szerzői műsorban, József Attila pedig kérte, hogy amikor két nappal később újra jön – már a kéziratért –, beszélgessenek az ő tervezett Bartók-tanulmányáról.
De két nappal később nem megy el – furcsa levelet küld maga helyett: „Drága Mesterem! Szeretném, ha jóindulatúan elnézné mulasztásomat. Nagyon röstellem, hogy ígéretem üres szónak bizonyult, hogy a megbeszélt időben nem jelentkeztem a kéziratért. Nem illik, hogy fecsegéssel foglaljam le idejét, mégis bővebben kell mentegetőznöm. Az történt, hogy érdekesnek tartott ötletemet ’Bartók Béla disszonanciájáról’ meg akartam írni a keddre virradó éjszakán, hogy délelőtti látogatásom alkalmával megmutathassam. Sajnos, túlbecsültem testi erőmet – elaludtam a találkozót, mert reggelig dolgoztam. Nagyon jól esnék tudnom, hogy nem okoztam bosszuságot, mert így nemcsak annak örülnék, hogy nem csorbítottam meg saját szeretetemet, hanem annak is, amit papírra vetettem. Holnap délelőtt telefonozni fogok – kérem, hagyjon üzenetet számomra, hogy mikor menjek el a kéziratért. Sok szeretettel üdvözlöm. József Attila”.
A kéziratot a Szép Szó számára megkapta. 10-én egyébként ott volt a Vigadóban rendezett Bartók-koncerten (a Két kép, a Cantata profana, a Rapszódia zongorára és zenekarra; valamint az I. szvit hangzott el). A Bartók-tanulmány, tudjuk, vázlat maradt, emberi kapcsolatuknak sem lett folytatása. Amikor Bartók írása megjelent a Szép Szóban, a zeneszerző szelíden, de határozottan üzente, hogy szeretné, ha nagyobb gonddal korrigálnának, mert elég sok hiba maradt a szövegében. Az üzenetet hozó, s a találkozást is közvetítő Bartók Jánosnak József Attila ingerülten válaszolta, hogy Bartók „bogarasan akadékoskodik lényegtelen kicsinységekkel”.
A szívszorítóan „mellémenő”, kisikló kapcsolatnál tanúskodó Bartók János arra a következtetésre jutott, hogy „Bartók megjelenése József Attila életében... súlyosbította a kiúttalanság komplexumát, vagy legalábbis a véghez vezető zsákutcát szegélyezte” – és kemény szónoki kérdést fogalmaz: „nem lett volna-e helyesebb, ha egyáltalán nem találkoznak”. De az efféle kérdés nekem úgy hangzik, mintha azt mondaná valaki: nem lett volna-e helyesebb, ha Oidipusz hallgat Teiresziász tanácsára, és nem keresi tovább Thébában Laiosz gyilkosát.
A ’36 végi, nem is megcsillanó, hanem erőteljesen felragyogó kapcsolat-lehetőség előtt évekkel már elment egyszer József Attila Bartókhoz – ajánlás és bejelentés nélkül –, s minthogy saját elmondása szerint a Rózsadombon járt, nem is a Medvetánc, hanem egyik korábbi kötetét akarta odaadni. A Külvárosi éjt talán? Vagy még korábbit? Megszerezte a címet – hogyan, kitől? Bizonyára sokáig készülődött és képzelgett, aztán egy délután – nagy elhatározással – egyszerűen becsöngetett.
Meglepte, hogy Bartók nyitott ajtót. A már világhírű, de rendkívül zárkózott komponista, zongoraművész, zenetudós és tanár kérdőn nézett a sohasem látott fiatalemberre. József Attila a nevét mormolta, s valami olyan megfoghatatlant, hogy elhozta a verseit. Bartók egyik keze a kitárt ajtón, a másikat kinyújtotta – a kötetért. A költő odaadta – dedikálta vajon? Az úton is szorongatta, gyűrte? Tenyerének melege, nedvessége nyomot hagyott a borítón? Egy pillanatig várakozva még egymásra néztek, aztán Bartók becsukta a lakás bejárati ajtaját. A jelenetet újra meg újra meg újra kényszeresen lepergetem magamban, látom egyiküket és másikukat a küszöb két oldalán, ahogy szótlanul összenéznek, és hiába nem akarom, végül is tehetetlenül tűröm, éjszakai félálmomban és világos nappal is, hogy arcukban, mintha tükörbe néznék, magamra ismerjek.
A fiatal izgága, lázas közeledésvágya, mester-szomjúsága, ahogy nyújtja a verseit – magát – és befogadást kér, remél, de valahogy vissza is vonja a túlságosan nyílt ajánlkozást, ez éppúgy a sajátom, mint a kétszer olyan idős férfi tartózkodása, az egyszerűsége, hogy maga nyit ajtót, a tekintetével, szó nélkül kérdi, mi tetszik?, és hogy csöndes konoksággal visszavonul, védi a munkáját, az életét. Visszavonul a dolgozószobájába – mit csinált akkor? a 2. zongoraversenyt komponálta?, amelyet az első „ellendarabjának” szánt, s amelynek „népszerűbb és könnyebb jellegét” büszkén hírelte?, vagy a Magyar képeket? Talán még korábban történt ez, s akkor a Cantata profanát?, talán levelet írt éppen?... „zeneszerzői munkásságom... annak az integritásgondolatnak megtestesüléseként fogható fel, melyet ma Magyarországon annyira hangoztatnak... Az én igazi vezéreszmém... a népek testvérré válásának eszméje, a testvérré válásé minden háborúság és minden viszály ellenére...”; tényleg: mit csinálhatott éppen?, miben zavarta meg a csengetés?
Tudom azt is, hogy a már becsukott ajtó mögött nyomasztotta az elzárkózása (be kellett volna hívni az ismeretlent? behívni minden őrültet, minden tolakodót? – ezek a szavak azért nem öltöttek alakot a fejében), fájdalom és bosszúság, lelkifurdalás és tanácstalanság keveréke nehezedett rá, mint amikor koldust hagy faképnél az ember; de hát mégsem lehet, nem, a világ minden nyomorát nem veheti magára; mégis, mégse; azt az ajtót újra csak behajtaná, nem tehet másképp. És megint a másik: a becsukott ajtó előtt, még ottan egy pillanatig szórakozottan áll talán, és indul, röstellkedve elkullog, vagy dacosan-sértetten, hagyja, hogy folyjon a könnye, vagy káromkodik? Mind én vagyok, én pedig nem tudok máshogyan védekezni: újra meg újra meg újra eléneklem magamban, hogy „és mindig is éjjel lesz már... éjjel lesz már”.
Levendel Júlia írásai a blogon | Levendel Júlia írásai a Liget folyóiratban
---------------------------------------------------------------------------------
Letölthető formátumok:
ePUB | Barnes & Noble Nook, Sony Reader, Apple termékek (iBooks, iPad, iPhone, iPod Touch)
MOBI | Amazon Kindle
PDF | Adobe Acrobat Reader
Az e-könyvekről és az e-könyv olvasókról a wikipédián talál magyar nyelvű, összefoglaló leírást.
