Anakreón lélektükre (17.)
Ma még, amíg borom van,
iszom, hogy színesedjen
az arcom és az elmém,
hogy kedvem felderüljön,
hogy kívánkozzam élni…
Maholnap eltemetnek.
Igazi bordal, a legismertebb, Csokonaitól Vas Istvánig leggyakrabban használt anakreóni sorokba (ti-tá-ti-tá-ti-tá-ti ritmusú – tehát nem anapesztussal indított –negyedfeles jambusokba, szakértőileg csonka jambusi diméterekbe) szedve.
Csokonai Anákreoni versei (1803) közt föl is lelhető a párdarabja: A búkergető. Ne terheltessünk idézni belőle: „Ha szíhatok borocskát, / A gondjaim csucsúlnak. / Ki bóldogabb halandó, / Mint aki nem sohajtoz? / …Kancsót, fiú! veszendő / Ez élet, és előlünk, / Mint egy palack bor, elfogy…”
Gyöngyszem, műremek, akár Géher István kis dala. A különbség annyi, hogy a Vitézé dúr hangolású: az élet veszendő voltának hagyományos említése is csupa vidámság – a verset majd az idézett első két sor zárja refrénként.
Géhernél a dúr indítás leheletfinom átmenetekkel megy át mollba: az 5. sornál ébredünk rá, hogy egyelőre (amíg nem iszom) nem kívánkozom élni – tehát a kedvem sem derűs, az arcom és az elmém is szürke (csupa ránc, mélyen barázdált, lefelé görbülő). A költőnek nem elvi tudomása, hanem tragikus bizonyossága van a halálról.illusztráció: Barcsay Jenő | Kompozíció
