„…ELÁLL AZ…”
az ünnepek nem állnak el, kimúlnak
az életünkből. megporosodik
a fenyő. felfűrészelem ma – múltat
csinálok a jelenből. hányadik
ez már, amit dobozban és szemétben
eltemettem? majd feltámad megint?
lesz, aki feltámassza majd, ha én nem?
meddig lesz majd? amíg gyermekeim?
a gyermek szeme holtakkal teli.
az ember (most-most: hogy egymásba tűnnek!)
feldíszíti és felfűrészeli.
közben, elállni: a hétköznapok –
addig élek, míg meg is halhatok.
Az 1997-es Hol az a látvány? kötet 15 versének címeit Arany János Hamlet-fordításának V. felvonásából ollózta ki a költő. Talányosan, mert ha az ember nem tudja kívülről „a magyar irodalom egyik legszebb szövegét”, keresgélhet eleget. Ennyi rejtőzködés szinte már elvárható a korai verseire is visszatekintő Géher Istvántól.
Nos, oldjuk fel a kódot:
„HAMLET Meddig áll el az ember rothadás nélkül a földben?
ELSŐ SÍRÁSÓ Hát bizony, ha már halála előtt meg nincs rothadva (mert mai napság annyi francu ette test kerül ide, aki a temetést is alig bírja), eláll az nyolc vagy kilenc esztendeig; cserző-varga eláll kilencig.” (V. 1. jelenet)
Minden vershez jár mottóként egy megjegyzés is; ezt könnyű értelmezni, hisz itt a naptár egyik jeles napjáról lesz szó.
A Karácsony a gyereknek a Stille Nacht-ot jelenti (volt egy magyar nyelvű letétje, „Cse-hendes éj, szeentseges éj” prozódiával), az ünnepet (a családi együttlétet, az ajándékokat, a vacsorát) és a fát. A fa a szülőknek – kitüntetetten az apának – mást is jelent: meg kell venni, talpba kell faragni, s ünnep után meg kell szabadulni tőle. Illendően, tisztességes ember nem hajítja ki az út szélére, felfűrészeli, úgy teszi dobozba (tüzelőnek) vagy szemétbe (ha nem kályhával fűt).
A shakespeare-i szonett nyolcasa az évről évre eltemetett, majd főnixként feltámadó fenyő, s az évről évre csak öregedő, megújulni képtelen, majd lenni megszűnő én ellentétével zár, hogy aztán a hatos fölidézze az egymásba tűnő holtak vonulását. (Az egymásba tűnő majdani koronás fők I. Jakabig tartó vonulását majd a Macbeth „vészbanyái” idézik föl protokolláris hízelkedésképpen...)
Közben, elállni: a hétköznapok – a halálról való szelíd merengés mögöttese komorabb, mint gondolnánk: a hétköznapi ember eszerint élő (remélhetőleg nem azonnal rothadó) holttestként áll el addig, amíg akár meg is halhat.
Komorabb? A vers-egész inkább valami groteszk derűre fut ki.
illusztráció: Barcsay Jenő | Beszélgetők