Nem mélázhat sokáig, belép egy vézna ember, bemutatkozik. Ő az, akit a polgármester küldött. A foga sárga, a körme narancsszínű, átható dohány- és izzadságszag árad belőle. Nedvesen csillog a szeme. A könyvtáros próbál barátságosan mosolyogni, nyújtja a kezét. Menjünk, mondja. A cingár férfi biciklivel, a könyvtáros autóval a nyomában. Hetvenes évekbeli, ormótlan családi ház előtt állnak meg. Akkor még egy ötven volt a gáz köbmétere, ötlik a könyvtáros eszébe váratlanul. A csenevész férfi zörög a kulcsaival, kaput nyit, betessékeli a bibliotékáriust az udvarra. Szivarzsebéből szivarkás dobozt kapar elő, kikotor belőle egy szálat, öngyújtót csattint, mélyet slukkol. Közben a kertből a házba vezeti vendégét, arrébb tessékeli a kíváncsian szimatoló kutyát.

A berendezés ugyancsak a hetvenes éveket idézi. A házigazda akkor lehetett huszonéves, én húsz évvel később voltam annyi, fut át a könyvtáros agyán. Lambéria, vitrin, kanapék, nippek, mütyürök, párnák, szőnyegek, szekrények − mindről lesír, hogy van vagy negyvenesztendős. Kivéve a tévéket. Minden helyiségben áll egy, egyik sincs több háromévesnél. A falak sárgák, akár a gazda ujja, bőre meg foga, és éppen olyan a szaguk is, mint a közöttük élő emberé. Aki éppen elnyomja a csutakká szítt cigarettát, s beszélni kezd. Tavaly halt meg a felesége, a svájci frank hitel viszont tovább ketyeg, tartozása nincs, soha életében nem is volt, csak ez a hitel, ezen se volt elmaradása eddig. Csak, ugye a temetés, egyebek. Megcsappantak a bevételek, a felesége nyugdíja oda, a bank meg követelőzik. Vagy fizet kétszázezret, vagy a pénzintézet érvényesíti a jogait. Azaz viszi a házat. A könyvtáros figyel, bólogat, ismerős a történet, nem egy hasonlót hallott. A férfi elmondja még, azért ment a hivatalba, hogy eladja a könyveit. Kétszázezer forintért. Kilencszáz könyve van, nem szívesen válik meg tőlük. Csakhogy nincs más lehetősége. Tisztában van azzal is, hogy többet érnek kétszázezernél, tudja jól, ennyi pénzért csak elkótyavetyéli őket, de nincs választása. A könyvtáros újra bólint, igen, a polgármester úr vázolta már a helyzetet.

A zörgő csontú férfi újra rápöffent, közben mutatja a könyveket. Négy helyiségben, poros könyvespolcokon sorakoznak a kötetek, egy helyütt kettős sorban. A könyvtáros nem kérdi, van-e még máshol is, egyértelmű, hogy minden portékát elé tártak. Egyszersmind nyilvánvaló, a hatszáz példányt semmiképpen nem haladja meg az állomány, és öt-hat becsesebb könyvnél többet nem találna, akárhogy is kutatna. Nem hasznavehetetlen a gyűjtemény, de semmi kuriózum, semmi olyan, aminek darabját párszáz forintért ne kapná meg bárki bármelyik antikváriumban. A legnagyobb jóindulattal sem tudná negyven-ötvenezer forintnál többre értékelni... Reálisan harmincat, ha ér. Kínosan feszeng, beszél, együttérez, haladékot kér másnapig, elköszön. Távoztában érzi a hátában a reménysugarat. A nedvesen csillogó szemből lövell felé.

Visszahajt a könyvtárba, hívja a polgármestert, szabadkozik. Ezért a könyvtárért nem adhatnak kétszázezer forintot. Ha bárki hozzáértő végignézi a listát a jövőben, égbekiáltó patáliát csap. A polgármester tudomásul veszi, amit hall, közli, hogy ezek szerint más megoldást kell találni, megköszöni a munkát. A könyvtáros leül, nézi a kollégáját, ahogyan a rekordokat viszi be a gépbe. Adatok, amelyek könyveket jelentenek. Az értékük is szigorúan nyilvántartva…

Zárás után fölhívja a nyápic embert. Nagyon sajnálja, nem tudják megvenni a könyveket. A vonal másik végén káromkodás. Akkor a bank viszi a házat! Újabb szitok. A bibliotékárius próbál vigaszt nyújtani, javasolja, hogy másnap keresse föl újra a hivatalt, bizonnyal találnak megoldást. Kell, hogy találjanak. Ezt hajtogatja magában hazáig.

Otthon, a polcain egészen pontosan ezerhétszázharmincöt kötet sorakozik szigorú rendben. Annyi könyv, ahány évvel Krisztus születése után II. Rákóczi Ferenc meghalt Rodostóban. Pontos listát vezet valamennyiről a laptopján. Számos dedikált példány, jónéhány unikum található közöttük. Úgy hiszi, objektíven ítélve is milliós érték. Szégyelli magát. El tudna adni belőlük kilencszázat kétszázezerért. Ötszázat is akár. Mondhatná, hogy a csont és bőr nikotinista tulajdonában álltak korábban, megmenekülne az a csúnya ház. Mert zavaros ugyan a tartozás története (mi tagadás: minden tartozás története zavaros), az a ronda, nagy hodály mégiscsak az otthona annak az embernek. Oda tartozik.

A könyvtáros nem alszik éjjel. Számtalan ember szuszog országszerte, akin kétszázezer forint segítene. Ő két hónap alatt kicsit többet keres ennél. Az ő kéthavi bére mások életének munkáját mentheti meg. Kéthavi bére vagy ötszáz könyve. Úgy is össze tudná állítani, hogy négyszázból kijöjjön… Föltehető-e a kérdés: élet vagy irodalom? (Nem tehető föl.) Mégis ezredszerre rágja keresztül magát ezen, orrában érzi a cigaretta és az izzadság szagegyvelegét, émelyeg. Mikor elalszik végre, hatalmas könyveken lépdel, hármat-négyet egymásra halmozva eszkábál hajlékot magának, hanyatt fekve olvassa szobái falát, s időről időre lebontja és újjáépíti a kalyibát: így lapoz. A történetek lassan szövődnek körülötte és benne, szövetük kusza, szerteágazó rojtokban végződő.

Ébredés után keserűen issza a kávét. Egyetlen szem cukrot sem ejt a sötétbarna lébe, holott általában kettővel-hárommal fogyasztja. Napokig szorongva érkezik haza, és megkönnyebbülve távozik otthonról. A félelem ugyan oldódik benne, de megmarad a korábbinál is mélyebb, meghatározhatatlan elveszettség-érzés…