Liget 2010/11  |  Kapitány Máté – BOSSZÚ, HÁLÓVAL

Batárdi szerparancsnok úgy egyensúlyozik ott a kifeszített háló közepén, mint egy lusta, kövér pók. Mi tizenketten izzadva állunk körülötte, és teljes súlyunkkal húzzuk-vonjuk a köteleket, hogy kellőképpen ruganyossá váljanak és megfelelően visszadobják majd a zuhanó testet. A kopaszodó szerparancsnok elmagyarázza nekünk, hogy ezt a kenderhálót bizony a mostanra már nyugállományba vonult egyesületi elnök, az idős korára kissé megzavarodott Beuner Gusztáv fonta saját kezével, vidéki kúriájának árnyékos tornácán, a remeték türelmével. Úgyhogy becsüljük csak meg szépen, mert nem akármit tartunk fehéredő tenyerünkben. Ez a háló egyesületi kincs, dicső Beuner Gusztáv hagyatéka, de hogy használatba is kerüljön, ahhoz ellenőrizni kell.

Batárdi szerparancsnok elvállalta hát a próbaugró szerepét, nekünk pedig meg kell tartanunk testének minden kilogrammját. Na, fiúk, rikkantja Batárdi, hozzáfogunk a gyakorlathoz, tudjátok a dolgotokat! Tudjuk. Ő majd ugrál vigyorogva, rengő hassal, mi meg tartjuk alatta a hálót vicsorogva. Szerparancsnokunk vezényel: egy-kettő-három, azzal rogyaszt, és elrúgja magát. Még alig emelkedik el a kötelektől, már vissza is érkezik, de a háló azonnal magasabbra dobja. Vállunkat meg-megrántja az újra és újra lehuppanó test súlya, mert Batárdi egyre magasabbra tör. Ez az, fiúk, kiáltja fentről, és már arra is van ideje, hogy integessen nekünk. Huppan, pattan, húsz méterre emelkedik a talajtól. Úgy élvezi a szárnyalást, mint a gyerek, akit apja dobál. Zuhan, a kötelek a háló közepe felé húznak minket, de álljuk a sarat, hátradőlve tartjuk a szerparancsnok életét. Aztán olyan magasra repül, hogy hordóforma alakját elfedik a felhők.

MADZAG

Madzagot kötök a „DZ”-re,
de finomat, puhát, és nem a nyakára,
derekára vagy a bokájára,
mintha uralni akarnám,
hogy bármikor,
ha szükségem, kedvem, szeszélyem
úgy kívánja,
magamhoz ráncigáljam.
Ezt az egyedi kettős hangzót
különösen egy kétszótagú kifejezés
közepén kedvelem,
amit az öt hangzó jelent nekem,
s nem csupán értelmileg,
mert leggyakrabban akkor talán,
ha a versírás belső útjait, módjait, irányait
és még százféle valamijeit csak
kapizsgálom, mint most is itt,
mikor úton vagyok már
reményem szerint a létesülés
felé:
horgomra akad a megoldás.
Jó ezt kimondanom,
ismételnem akár;
a madzag kézre áll,
simán odavezet,
 az ember tapogatódzik,
s pedzi már, hol és hogyan volna jó
tovább.

Liget 2006/10  |  Z. Karvalics László – MEGYÜNK EURÓPÁBA*

Szürkés-zöld rönkökön gyász-színű szárnyak.
Köztük sárga csőrök fürkészik a zajt.
Olajos dübörgés - talán elhal majd.
Láttak már ilyesmit. Ülnek és várnak.
 
Csönd-jutalom jár óvatos madárnak.
Lövés reccsen vagy ájult ág üt talajt?
Rókanesz? Vagy kit az éhség lopni hajt,
dögkúthoz illanó füstbarna árnyak.

A SZÍVFELMETSZÉS ELŐNYEI

Kedves Öcsémuram!

Magam sem gondolám, hogy íly gyakran fogom háborgatni Kedet apró-cseprő történeteimmel, de ebben a microvilágban, melyben való tartózkodásra állapotom kárhoztat, napról-napra újabb jelenségekkel találkozom, melyek mindenféle gondolatokat, emlékeket ébresztének bennem, sajnálnám, ha elveszejtődnének.

Előző levelemet a halott madár szívszakasztó képével zárám, de ma reggel kitekintve ablakomon hiába keresem tetemét, csupán hűlt helyét találom – tán valami dögevő hurcolá magával, vagy a kertésznek szólt valaki –, s ahogy körbenézek, épphogy ellentétjével találkozom: a korláton túl, lent a parkban tegnap óta virágba borult két hibiscus-bokor. Hogy kettő s nem egy, azt onnan tudni csupán, hogy felét lila, felét fehér kelyhek boríták be talpig. Úgy áll ott a pázsit közepén, mint szökött menyasszony, ki elúná a részeg gajdolást, s friss levegőre, csendességre vágyva egy rejteklépcsőn leoson a mulatozók közül, miként Donna Clara, a spanyol gróf leánya, midőn mint egy parfőmüvegnek árnya, az álmos nyári parkba ment, ahogyan Faludy nevű poétánk magyarítá Heine sorait.

Széljegyzet Siófok város vezetésének döntéséhez

A siófoki Vitéz panziót, ahol hetvenöt esztendővel ezelőtt Karinthy Frigyes meghalt, az önkormányzat döntését követően elárverezik, áruba bocsátják.

Az épület üresen pusztul már mióta. Szerettem volna, hogy az évfordulóra felújítsák, hogy otthont adhasson emlékkiállításnak, irodalmi esteknek, koncerteknek, hogy Karinthy szelleméhez méltó kulturális intézmény legyen. Egyre több levelet, beadványt, javaslatot írtam – miniszternek, államtitkárnak, professzoroknak, intézeteknek, s ahogy fogyott az idő, magam is éreztem, hogy egyre megszállottabban és türelmetlenebbül érvelek. Volt, ahonnan elegáns címeres papírra nyomott válasz érkezett: „Semmit nem tehetünk.” Az épület a város tulajdona, és az önkormányzat szabadon rendelkezhet vele. Jogilag érthető. Hogyan is képzelhettem, hogy a súlyos anyagi nehézségek idején lemond a városvezetés az értékesítésről?! Még hogy kiállítás meg est! – mi haszna annak? Bejön abból egyetlen forint? Persze, hogy nem! A kultúra sokba kerül, soha meg nem térül, amit beleölnek – szóval efféle luxusra manapság nem telik. 

CÉLC

Nem az élc a célom,
cikkben a cakk,
gúnyában a gúny,
holmi cafrang a kacagány
vagy a kacabajka körül,
s nem vagyok versenyben a léccel
sem,
hogy átviszem-e. Az ember lelécel
inkább, nem ostorozza lovát,
ha túlsok a cécó,
és nem jön a végszó,
elunja.
Ilyenkor
fogja magát és előkapja
a csizmaszárból akkor is,
ha nincs meg rá
az ok,
rátölt és lomhán szipákol,
 közben oda se néz,
így is megvan, elérte,
pompás, hogy a „C” a célce.

A SZÍVFELMETSZÉS ELŐNYEI

Édes-kedves Öcsémuram,

remélem, múltkori levelem nem hatott túl lehangolólag Kedre, talán túlzásokra is ragadtatám magam, látván a  halmozódó szemetet, melyet neveletlen társaim – kiket a vidéki szleng tahóknak, a városi bunkónak nevez – szórának szét a park tágas útjain. 

A fák azonban élnek, lélegzetüket is hallani, és a tó vize tiszta, látni benne az árnyékként suhanó halakat, apró szivárványos öklék csapatjait, keszegek, veresszárnyú koncérok sokaságát, s egy-egy termetes ponty is mutatja néha magát. Békák kalamolnak közöttük, hátsó lábukat kinyújtva lökik maguk előre szúnyoglárvák után kutatva, a teknyősök pedig fejük kiemelve úsznak napos partokat keresve, hol sütkérezhetnek. Vizes páncéljuk vakítóan veri vissza a fényt, mintha tükördarabkákkal lenne kirakva, míg megszáradva beleolvad a kövek tompa szürkésbarnájába. Megjönnek a rucák is, alacsonyan bukdácsolva, szárnyukkal a földet verdesve, és előtipeg Nevenincs Madaram is egy hibiszkusz bokor alól.

a LIGET e-könyv sorozata

Minden korszak, minden civilizáció sajátos idő-tudatban él. Sok mindent átvesz a múltból, van, amit megőriz, mást elhagy, s talán észre sem veszi, hogy merőben másként kezeli az időt, mint elődei. Az idő-képek jelzik a társadalmak, személyiségek, országok civilizációs szintjét, értékrendjét, teherbíró, önfenntartó, megújuló képességét. „Kibeszélik” titkaikat, félelmeiket és reményeiket, viszonyukat az élethez és a halálhoz. Idő-képzet: a kor látlelete önmagáról. Sűrített világértelmezés.

Az emberek idő-tudata diagnosztikus értékű.

AHA

Aha, hát megvagy: „A”.
A hangzók élén, mindenek előtt állsz,
tied a valami dicse a semmivel szemben,
bár mióta a filozófusok rákérdeztek,
miért te vagy és nem a másik,
mellőzve, hogy a különben zseniális
ötlet sem létezne, ha a semmi volna,
a viszony kissé ingatag,
kínosan tisztázatlan,
de van, s ahogy most
hangzóim tarka mulatságát „A”-tól „Z”-ig elindítom,
szóvá tevésemet erre a nem semmi valamire alapozom.
Ha ez a világ teremtett, s nem keletkezett,
a kezdeményező Akárki &
bármilyen egyedi művet is alkot(hat)ott,
a létrehozás közben vagy után
módjában állt változtatni,
újrakezdeni akár,
ha elégedetlen volt tettével;
ezért is tetszik nekem a Talmud teremtővel együttérző meséje,
hogy Isten huszonhatszor kísérelte meg a teremtést
és huszonhatszor zúzta halálra művét,
s mikor látta, hiába, hagyta,
„bízzunk benne, hogy működik!”
Én is bízom
meséimben és a fülemben visszhangzó
magán- és mássalhangzók
valamijét mintegy lekoppintva
akár huszonhetedszerre is állítom:
aha,
ez itt az „A”,
s máris tarhatok tovább,
az „Á” felé.

A SZÍVFELMETSZÉS ELŐNYEI

Kedves Öcsém,

Kednek ajánlom alábbi levelemet is, de téved, ha újabb idilli képeket vár tőlem az elysiumi tájról, hol lábadozom a szívfelmetszés súlyos műtétje után. A park, melyben időmet töltöm, valóban csudaszép, ahogy eddigi epistoláimban írám, ámde mint mondani szokás, az éremnek két oldala vagyon. Mert szentigaz, hogy az öles fák közt Bombadil Toma képében fel-feltűnik kertész ükapám, a tavon tündérrózsák szigetjei úszkálnak, és a Nevenincs Madár kényesen sétálgat a nyírott pázsiton, de nincs oly gyönyörűség a földkerekségen, mit az emberállat el ne tudna csúfítani. E parkkal is megtevé, otthagyván szemetjét a padok körül, melyek öntöttvas váza a monarchiabéli idők ízlését dicséré, környékük azonban az új évezred elejének hanyag nemtörődömségét mutatá.

Furcsa dolgokat művel ám velünk a nyelv.

Miután a testünket már úgy-ahogy felfedeztük, érthető mohósággal a környezetre vetjük magunkat, hogy a szavak és jelentések rendjén keresztül vegyük birtokba azt is. S mivel mindez meglepően gyorsan megy végbe, előbb-utóbb elkerülhetetlenül eljön az idő, amikor az Eszközből Tárgy lesz: felismerjük, hogy szavaink, amelyek olyan jó szolgálatot tesznek, s ezért különlegesen fogékonyak is vagyunk rájuk, szintén dolgok, amelyek valamilyenek. Hosszabbak, rövidebbek. Lassúak vagy pattogósak. Semlegesek, viccesek. Barátságosak vagy idegenek. Olykor félelmet keltőek.           

De ki látott már olyat, hogy a fejünkbe kúsznak szavak, amelyekről tudjuk ugyan, hogy léteznek, de fogalmunk sincs, mit jelentenek?

Hát mindenki. 

Gyűlölködés, sőt rosszakarat nélkül újra és újra elképzelem a mindenképpen bekövetkező magamentéseket, ahogy a jelenlegi hatalmat embertelenségekkel szolgálók majd elmagyarázzák, mit miért tettek, javasoltak, intézkedtek, hallom a korról korra, kurzusról kurzusra előadott, mindig ugyanazzal a módszerrel színezett történetet, hogy ők, a vádoltak mégis mennyivel finomabban és körültekintőbben hajtották végre a felsőbb utasításokat, már látni vélem a felelősségre vontak ijedt és hökkent tekintetét, esetlen hárításukat – szinte sajnálom ezeket a kis pozíciójukat vesztett, mindig értetlen és sértett embereket, a társadalmat-történelmet nem ismerő, rossz ösztönű és -hajlandóságú, az aktuális politikai hullámot meglovagló, de tündöklésükkor is roppantható figurákat, akik gyengeségüket és tudatlanságukat fölényeskedéssel takargatják, buzognak és ügyeskednek – előre sajnálom őket, hiszen a nagyobb hatalom birtokosai a bármilyen rendszerváltozás után is őrzik majd, mint mindig, egzisztenciájukat és kiváltságaikat, tapasztalatom szerint a nagymenők elegáns gesztussal, gátlástalanul átigazolnak, fontos feladatokat találnak maguknak tanácsadó cégeknél, amerikai érdekeltségű bankoknál, esetleg jövedelmező strucctenyészetük lesz, amiről aztán bárhol, még a kereskedelmi tévék csacsogó műsoraiban is beszélhetnek, a kis szolgák pofára ejtésével mit se törődnek, már nem is emlékeznek, hogy volt az... emlékezni majd senkinek sem akaródzik, a mai törvényhozóknak biztosan nem, pedig az elmentett dokumentumok bizonyítják:

Ha a késő esti vetítésnek vége, rendszerint gyalog indulunk el a Körúton a mozitól hazafelé, bámulva az egyre több és több üres kirakatot. Lassan kikopnak mögülük az üzletek, egyik a másik után, s az üresen maradt bejáratok bolthajtásaiban rongyaikba tekert hajléktalanok húzzák meg magukat éjszakára, és úgy hevernek ott sorban egymás után, mint valami felszámolt nekropolisz hontalanná vált múmiái. Lassan már csak azok a régi rövidáru- és textilüzletek maradnak a helyükön, amelyek a hetvenes években készült régi fotókon is láthatók: a Kádár-éra tavaszának langymelegében fürdőző, elszántan elégedett nép nagykörúti sürgés-forgását örökítik meg. Az ilyen rövidáru-kereskedések, úgy látszik, lassan halnak: már nagyanyám is mindig ilyenekbe cipelt – nagyanyák márpedig mindig lesznek; és körükben talán öntudatlanul háramlik át nemzedékről nemzedékre a textilboltok fenntartásának ösztöne. Mindenesetre szomorúan konstatáltam, hogy a könyvesboltok fenntartására nem alakult még ki efféle kaszt, titkos szövetség, mert épp a múlt éjjel kettőnek is csak a hűlt helyét találtam: üres kirakatot, lepakolt pultokat.

A SZÍVFELMETSZÉS ELŐNYEI

Édes Öcsém, Kelemen!

Előző epistolámban ígértem Kednek, hogy írok a Nevenincs Madárról, titokzatos lakójáról a Sanatorium kertjének, hol szív-operatiom utáni lábadozásomban oly szívesen sétálgatok. Az egykori kastélyból lett gyógyintézet, melynek kvártélyosa levék, a határ felé tartó forgalmas út mellett, egy falu közepén áll, órjás parkját magas kőfal övezé. Évtizedeken át hetente hajtánk el előtte automobilon a Ked Báttyával, és mindig vágyakozva néztük a hatalmas fák összezáruló koronáját, mely zöld szigetként emelkedék ki az ezredforduló sivatagjából, de a látogatást mégis halasztgatánk. Majd máskor, ha újra erre járunk, ha több időnk lesz, ha. . .

De soha nem vala több időnk.

Kocka alakú MP3 lejátszó szólt és vadul visszhangzott az üres váróteremben. A vidéki pályaudvar díszes épülettömbje, hatalmas belső csarnokai és nemrég korszerűsített berendezése között évszázadnyi idő feszül. A mai technika minden csodájával ellátott az ódon állomás. A fotocellás és infraérzékelős ajtók, az akadálymentesített bejáratok, kíméletes rámpákkal, a digitális utastájékoztató táblák és képernyők, a térfigyelő kamerák, a jegyváltó- és bankautomaták, az érintőképernyős menetrend egészen jól megférnek a régi falakkal és a néhány itt hagyott, falak mentén elhelyezett, vasvázas paddal.

Két fiú állt a kijárati ajtó mellett, ők bömböltették a lejátszót.
– Nem lehetne halkabban? – szólok nekik, és érzem, a hangomba indokolatlan ingerültség szorult. Lehalkítják, azután mindjárt újra felerősítik. Odamegyek, most már igyekszem szelídebben kérni, magyarázni, hogy zavaró az erős, torz zene. Azért állnak az ajtónál, mert ott konnektor van – spórolnak az elemekkel.
– Tudja, nekünk csak ez maradt – mondja a magasabbik, szőke fiú, és a minikészülékre bök.
– Hogy érti ezt?

...és akkor, de csak akkor, megvártam egyik este vazze, amikor kijön a kocsmából, és szétvertem, érted, szét-ver-tem a fejét, és dobáltam ide-oda, meg rúgtam, meg ütöttem, ahol értem. És nem is védekezett, baszki, mer érezte a haragot, és üvöltöttem, hogy tudja, mér kapja. Évekig vártam és néztem vaze, micsinál, kiskorom óta. És érezte is a haragot, meg gondoltam azt is, hogy ott helyben megölöm. Éveket kellett várni, mer amíg élt, nem lehetett, nehogy, érted, hogy ne aztán megin rajta verje le, megin ő szívjon utána, ha megbosszulom. Meg is tudtam volna, de komolyan, ölni ezt a férget, pusztuljon. Mer az nem ember, aki így ver egy kutyát, mi? Ezér megvártam, amíg a csóri kutya elpusztul, de addig néznem kellett, vazze, mindig ahogy veri a kocsma előtt. És akkor vártam meg az egyik este...

Kedvesek,

Édes néném a Kórodából valóban a kór állapotában sínylődik, avagy betűvetői képzeletének áradását – és áldását! – ereszti a szelek pillangószárnyán szemünk elébe? Nagy reményem, hogy eme utóbbi egzisztencia a valós, mindazonáltal tudakolni kívánom, hogy sanatoriumi létezése nem egyéb, mint ringatózás a múzsák ölében, mint akit Cypris ölel s delphusi láng hevít – Berzsenyinkkel szólalva.

Szánjátok meg hát a golyóbis átellenes felén az édes néne állapotán aggódó felebarátját és a villamos postaparipa sörényébe tűzve juttassátok el számára az IGAZSÁGOT.

Nem kérek sokat, s közléstekért az Ég háláját kívánom, hogy körülragyogjon mindnyájatokat csillagnimbusával.

Öleli Kendteket
Penna Australis.

 ---------------------------------------------------

A vonat elhagyta Vácot, és Jenő, egyedül terpeszkedve a négyes ülésen, csúnyán röhögött. Hétköznap, késő délelőtt a kocsi szinte üres volt. Jenő nézte a Naszály cementművek-rágta maradékát, a langyos, ízetlen, de erősen szénsavas sörtől böffent és prüszkölt. Tudta, hogy nem szép látvány – ezen méginkább röhögnie kellett. De hát nem látta senki.

Reggel még nem sejtette, hogy cigarettacsempész lesz belőle. Nem afféle tudatos, richárdi elhatározással – a kényszer és a véletlenek összejátszása lökte a bűnözés útjára. Nem mondhatta, hogy arra ébredt másfélszobás ferencvárosi bérleményében: csempésszé változott. Nem. Jenő arra ébredt, hogy összesen két szál cigarettája van. Az első ahhoz kellett, hogy az ágytól eljusson a kávéfőzőig. A másodikat a kávé mellé szívta el - aztán értetlenül meredt az üres dobozra, és megérezte: számára új időszámítás kezdődik. Ennek akár örülhetett volna – alig valami horgonyozta az élethez –, de nem, ahhoz ugyanis cigaretta kellett volna; tehát a kör bezárult.

A dopamin.hu jobnetwork hazánk piacvezető online
fekvésportál csoportja a területi és szakmaspecifikus
alakulatokkal való együttműködésének köszönhetően
egyedülálló hálózattal bír. Célunk, hogy minél több
releváns jelöltet tudjunk biz tosítani partnereinknek, hogy
a leghatékonyabban találhassanak rá új munkatársaikra,
hogy a márkatulajdonosoktól a fogyasztókig egyként mű
ködjön a lét, a dia-pia partnerség, még ha tudjuk is, hogy
az innováció mindig stresszel, fájdalommal jár. A média
pedig, ahogy a big data is mutatja, bármilyen meglepő, de:

A SZÍVFELMETSZÉS ELŐNYEI

Édes kedves Kelemenem!

A kórodából, hol beteg szívemet tudós doktorok toldozták-foldozták, immár két hete áthozának egy falusi gyógyhelyre. E Sanatorium – hajdan kastély – kies helyen fekszik, tízholdas őspark közepén, melyről már írtam régebben valamely levelemben. Családi hagyományok szerint legöregebb fáit ükapám, Kednek szépapja ülteté, az akkori báró kertészeként.

Vagyon róla egy százhúsz esztendős fotographiám. Aranylakodalmát ülte, midőn a fényirdász megörökíté családja körében. Meglett korú, tekintélyes fiai-lányai között ül, oldalán csipkefőkötős, agg menyasszonyával, hátuk mögött elmosódott, barna táj. 

Ükapám, az  ezüstszakállú vőlegény valósággal kirí a tisztes iparosok és kereskedők közül. Legidősb vala a képen, de szeme fénylik, orcája ragyog. Huncutan hunyorít, és élénk pillantása mutatá, hogy csak a teste vénült, szíve fiatal maradt. Azt gondolom, a fák tevék ilyenné, melyeket ujjnyi magoncként ültetett, és csupán képzeletében látta égbe szökni koronájukat. A fák élteték, mint Bombadil Tomát, az ánglius Tolkien csudás teremtményét, kinek hatalma vagyon az erdők fölött.