A SZÍVFELMETSZÉS ELŐNYEI

Kedves Öcsémuram!

Magam sem gondolám, hogy íly gyakran fogom háborgatni Kedet apró-cseprő történeteimmel, de ebben a microvilágban, melyben való tartózkodásra állapotom kárhoztat, napról-napra újabb jelenségekkel találkozom, melyek mindenféle gondolatokat, emlékeket ébresztének bennem, sajnálnám, ha elveszejtődnének.

Előző levelemet a halott madár szívszakasztó képével zárám, de ma reggel kitekintve ablakomon hiába keresem tetemét, csupán hűlt helyét találom – tán valami dögevő hurcolá magával, vagy a kertésznek szólt valaki –, s ahogy körbenézek, épphogy ellentétjével találkozom: a korláton túl, lent a parkban tegnap óta virágba borult két hibiscus-bokor. Hogy kettő s nem egy, azt onnan tudni csupán, hogy felét lila, felét fehér kelyhek boríták be talpig. Úgy áll ott a pázsit közepén, mint szökött menyasszony, ki elúná a részeg gajdolást, s friss levegőre, csendességre vágyva egy rejteklépcsőn leoson a mulatozók közül, miként Donna Clara, a spanyol gróf leánya, midőn mint egy parfőmüvegnek árnya, az álmos nyári parkba ment, ahogyan Faludy nevű poétánk magyarítá Heine sorait.

A bokor virágzása már magában is üzenet, ezt Ked is beláthatja, de azt kívülem nem tudja senki, honnan jő, s kinek.

Apám, ki Ked nagyapja, ama parktelepítő kertésznek pedig dédunokája vala, pár hónappal halála előtt egy rozsdás vastepsibe hibiscus magvakat ültetett, mikor meghallá, hogy házat építünk, melynek kertje is leszen. Nekem szánta ajándékul a kis magoncokat, s én el is helyezém az új ház körül valamennyit. Ott vannak ma is, terebélyes cserjék lettek azóta, szaporán szórják szét magvuk, s csemetéiket saját kertjeikbe vivék szét gyermekeim; a vastepsiben kicsírázott tucatnyi magból mára ligetnyi mályvacserje lett.

Apám – a Ked nagyapja – orvos vala, és soha korábban nem támadt benne érdeklődés a kertészkedés iránt, ezen egyetlen esetet kivéve, bár a természetnek nagy híve és rajongója vala, különösen a vizeknek, s a bennük nyüzsgő halak sokaságának. Névről ismeré valamennyit, szokásaikat, életmódjukat, hogy melyikre hol s mivel lehet horgászni folyókban, patakokban, hegyi vízfolyásokban, még halat is telepíte kerti tavunkba, emlékszem, egy vederben hozá az apró ivadékokat, s mikor a háború alatt századával arra járt, látá, hogy a házunkba költöző német egység katonái kézzel fogdosák ki a termetes potykákat tavunkból vacsorájukhoz. Később, a keletről jövő harcosok nem bántak ily kesztyűs kézzel a vizek lakóival, kézigránáttal művelék a halászatot. Apám reménylette, hogy telepítéséből ezeknek nem maradt zsákmányolni való.

Midőn itt e gyógyhely tava mellett üldögélek, s a zöld vízben fel-felvillan a koncérok piros úszója, mintha az ő hangját hallanám nevüket sorolni, s a múltkori nagy viadal a tekenős béka és vízikígyó között is őt juttatá eszembe: neki való látvány vala.

A háború utáni szűkös időkben hazai apróhalakat hozott befőttes üvegben anyámnak, ki szenvedélyes aquarista lévén hiányolta aquariumából – melybe szépséges alakzatokat építe kődarabokból és kavicsokból – az állatokat. Díszhalak hiányában apró szélhajtó küszökkel, szivárványos öklékkel népesíték be a tágas üvegtartályt, csigákat s egy tavi kagylót is szerzének bele, takarítani az algát belőle.

Egyszer aztán egy gyönyörűséges, tarka kis naphallal tért haza apám, s béereszté a többi halacskákhoz reggelig, míg valami újabb aquariumfélét eszkábálnak a jövevénynek. Addig tán nem lesz baj, mondá anyámnak, mert élt a gyanúperrel a népnyelvben durbincs néven ismert tüskés uszonyú halacska természetét illetően.

Sajnos, elkéstek. A durbincs minden élőt kiirtott reggelig. Kagylót, csigát kibelezett, s az öklék és küszök hátukra fordulva lebegtek a víz színén, a kis sügérfajzat pedig, mely mindezt művelé, büszkén úszkált a kőlabirint fölött, s maradt egyedül az aquarium ura s lakója, mígnem apám egy jókora folyami rákot nem hoza, majd ad ez a durbincsnak, ami várható vala, lévén ollója is nagyobb a halnál.

Egy-két napig nem történt semmi, csupán méregették egymást, de egy reggel arra ébredék, hogy anyám költögeti apámat. Mondani sem kellett az okát, csak a vak nem látá, hogy mi folyik a közeli aquariumban. Azaz hogy se vak, se látó nem észlelheté, mi történik, mert az üvegtéglány alját vastagon borító homokréteg teljesen felkavarodva átlátszatlanná tevé a vizet, mely sárgásbarnán bugyborékolva örvénylett, forrt, mint a Pokolsár, csak néha nyúlt ki belőle egy csáp, egy tarajos hátuszony vagy olló, s csapódott fel szélére néhány szál megtépett hínár.

A víz csak délutánra ülepedett le valamelyest, akkor látsza meg igazán, mekkora pusztítást vivének véghez a hal meg a rák, kitépve a hullámzó levelű Vallisneriákat, tekergő borzhínárokat, felborogatva anyám grottáit, de egymásban nem tudtak kárt tenni.

Több mint egy hétig tartott az ádáz küzdelem, melyben a rák elveszté csápjait, fél ollóját, a naphal szivárványos színét s uszonyainak egy részét. Végül anyám feltevése igazolódott: a hetedik reggelen a rák sápadtan, mozdulatlanul hevert a medence alján. A durbincs győzött, de győzelme pyrrhusi vala, estig ő maga is elpusztult.

Most, majd hetven év után a tóparton ülve azon tépelődém, hogy ha itt találkozik öszve e két állat, békésen elúszik egymás mellett; az összezártság, az aquarium szűk volta tette ádáz ellenséggé őket, és így vagyon ez az emberfaj esetében is.

Ami pedig a mályvacserjét és az üzenetet illeti, a Ked Báttya két szál hibiscussal, egy fehérrel és egy lilával állíta be tegnap este látogatásomra.

Ha van Öcsémuramnak kedve és ideje, meditáljon el levelemen, ha nincs, nyugodtan feledje, de azért gondoljon néha a Kedet szívből szerető

Édes Nénjére is