A SZÍVFELMETSZÉS ELŐNYEI

Kedves Öcsém,

Kednek ajánlom alábbi levelemet is, de téved, ha újabb idilli képeket vár tőlem az elysiumi tájról, hol lábadozom a szívfelmetszés súlyos műtétje után. A park, melyben időmet töltöm, valóban csudaszép, ahogy eddigi epistoláimban írám, ámde mint mondani szokás, az éremnek két oldala vagyon. Mert szentigaz, hogy az öles fák közt Bombadil Toma képében fel-feltűnik kertész ükapám, a tavon tündérrózsák szigetjei úszkálnak, és a Nevenincs Madár kényesen sétálgat a nyírott pázsiton, de nincs oly gyönyörűség a földkerekségen, mit az emberállat el ne tudna csúfítani. E parkkal is megtevé, otthagyván szemetjét a padok körül, melyek öntöttvas váza a monarchiabéli idők ízlését dicséré, környékük azonban az új évezred elejének hanyag nemtörődömségét mutatá.

Némely betegek, kik nappal elesett voltukkal, senyvedt tüdőjükkel, csaholó köhögésükkel szánatják maguk, alkonyatkor vampyrként feléledének, és megszállják a sétautakat – közöttük szégyenszemre viháncoló nő-személyek is vagynak –, és mindenütt ott hagyák nyomaikat. Mire azonban a lustálkodó Holdvilág feltápászkodik, hogy csillagokkal gurigázzék az égi tekepályán, eltűnnek e semmirekellők, és midőn a termetes kőasszonyságok is leszállnak tókörüli talapzatukról, hogy kinyújtóztassák nappali pózolástól elgémberedett tagjaikat, s a sok hallgatás után végre kibeszéljék magukat, egyet se találának e kártevők közül, ám döbbenve látják a szétdobált kávés pixiseket, staniolpapír gombócokat, papírgalacsinokat, földbe taposott cigarettacsutakokat, és érzik a kapadohány torokkaparó bűzét, mely ködként terjenge a lombok alatt, elnyomva a levendulák friss illatját. Beljebb húzódnak hát a tó mögött dúsan tenyésző tujafák közé, hol még nem rontá meg a parkot az emberfaj sárkányfogveteménye, melynek szemetjétől nemcsak e park, de a világ egyetlen vidéke sem ment. A Sarkvidékek kiholt tájai, a Szahara sívó homokja, a Himalája jégárjai is telvék már szeméttel, sőt, a kietlen űrben is számtalan roncs kering, és mint a Saturnust gyűrűje, a Földet használhatatlan gépezetek romhalmaza övezé körül.

Városaink immár hulladéksáncok közt fuldokolnak, mégis sokszor hallám egyes városlakók sirámait: szemetelnek a fák. Nem átallják ősszel leveleiket a földre sőt, az ereszcsatornába hányni, a vadgesztenye szúrós héjú termésével, a tölgy makkjával, a vedlő platánok vékony, összepördült kéregdarabjaikkal takarják be a koronájuk alatti területet, de mily mások ezek a fák testéből testedzett, egykor eleven részek, melyek az esőtől, fagytól lassan porrá omolván televénnyé lesznek, hogy táplálják az élőket, és az élet szakadatlan láncolatját, nem úgy, mint az ember által gyártott mű-anyagok tömkelegje, mely örökétig idegen test marad a föld szövetjében, mint srapneldarab a katona térdében.

Talán ezért oly néma éjnek idején a park. Nem szólalnak meg a tücskök, mint másutt, legfeljebb egy-egy bagolyfióka kuvikolása töri meg a csendet, és a toronyóra érces hangja tagolja ütéseivel a sűrű sötétet.

Ha Ked most valami tanulságot, moralitást keres soraim között, ismét téved. Semmi ilyes szándék nem vezérel, csupán jegyzője valék e park históriájának, nem bírája a benne történteknek, ez utóbbit Olvasóimra és Kedre hagyom, kiket baráti és rokoni szeretettel ölel

édes Nénjük 

Jámborné Balog Tünde írásai a blogon | Jámborné Balog Tünde írásai a Liget folyóiratban