...és akkor, de csak akkor, megvártam egyik este vazze, amikor kijön a kocsmából, és szétvertem, érted, szét-ver-tem a fejét, és dobáltam ide-oda, meg rúgtam, meg ütöttem, ahol értem. És nem is védekezett, baszki, mer érezte a haragot, és üvöltöttem, hogy tudja, mér kapja. Évekig vártam és néztem vaze, micsinál, kiskorom óta. És érezte is a haragot, meg gondoltam azt is, hogy ott helyben megölöm. Éveket kellett várni, mer amíg élt, nem lehetett, nehogy, érted, hogy ne aztán megin rajta verje le, megin ő szívjon utána, ha megbosszulom. Meg is tudtam volna, de komolyan, ölni ezt a férget, pusztuljon. Mer az nem ember, aki így ver egy kutyát, mi? Ezér megvártam, amíg a csóri kutya elpusztul, de addig néznem kellett, vazze, mindig ahogy veri a kocsma előtt. És akkor vártam meg az egyik este...

...bámultam ki a 47-es ablakán az Astoria és a Kálvin-tér között, irodaház, bölcsészkar, cukrászda, múzeum, és nem fordultam hátra. Az agyamban szorgosan dolgozott a diktafon, hogy a mondatait majd vissza tudjam hallgatni, a szavakat, a hangsúlyokat, mindent: a hangjában a megvetést és a büszkeséget. Hogy igazságot tett. Hogy megoldotta a dolgokat, és a világnak legalább ebben a szeletében rendet csinált. Az igazi persze az lett volna, ha megöli. De ő nem, csak otthagyta nyögve és összetörten a sarkon, de az emlékszik rá, jól emlékeznek egymásra, és azóta is biztos összehúzza magát az a másik, a féreg, ha néhanap meglátja őt az utcán. Az igazságosztót, a bosszú angyalát, a maga személyes végítéletét. Ezt nem mondta, legalábbis nem szavakkal, ezt csak a hangja mondta már. Múzeum utca, bank, kereszteződés, megálló. Az ajtó mellettem nyílik.

...az ajtó kinyílt, és valami rám zuhant. Sötét volt, az arcát nem lehetett látni. Tehát ismeretlen tettes ellen. Szóval csak ütött és rúgott, és valamit ordított, amit nem értettem. Nem, nincsenek rosszakaróim, de tényleg. Én csak lejövök ide, hetente egyszer-kétszer megiszom a magamét, kiengedem a gőzt, dehát ki nem, aztán hazamegyek. Mindenki megmondhatja itt, hogy semmi bajt se szoktam, vagy kárt senkinek. Nem is tudom, nem tudom. Hogy miért. Komolyan. Hiába nyolc napon túli, értem én, de akkor se tudok gyanúsítottra gondolni, még fáj a fejem, rendes ember vagyok, lehúzom a nyolc órámat, és most majd be se tudok menni. Nem rémlik, hogy bot vagy valami lett volna nála. Csak a bakancsa. Nem volt ismerős, és nem is értettem, mit üvölt. Valami futóbolond. Köszönöm, de senkit se kell értesíteni. Csak egy kutyám volt, de az is elpusztult nemrég. Szegényke.

fotó | Shounak Roy

Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban