A SZÍVFELMETSZÉS ELŐNYEI

Édes kedves Kelemenem!

A kórodából, hol beteg szívemet tudós doktorok toldozták-foldozták, immár két hete áthozának egy falusi gyógyhelyre. E Sanatorium – hajdan kastély – kies helyen fekszik, tízholdas őspark közepén, melyről már írtam régebben valamely levelemben. Családi hagyományok szerint legöregebb fáit ükapám, Kednek szépapja ülteté, az akkori báró kertészeként.

Vagyon róla egy százhúsz esztendős fotographiám. Aranylakodalmát ülte, midőn a fényirdász megörökíté családja körében. Meglett korú, tekintélyes fiai-lányai között ül, oldalán csipkefőkötős, agg menyasszonyával, hátuk mögött elmosódott, barna táj. 

Ükapám, az  ezüstszakállú vőlegény valósággal kirí a tisztes iparosok és kereskedők közül. Legidősb vala a képen, de szeme fénylik, orcája ragyog. Huncutan hunyorít, és élénk pillantása mutatá, hogy csak a teste vénült, szíve fiatal maradt. Azt gondolom, a fák tevék ilyenné, melyeket ujjnyi magoncként ültetett, és csupán képzeletében látta égbe szökni koronájukat. A fák élteték, mint Bombadil Tomát, az ánglius Tolkien csudás teremtményét, kinek hatalma vagyon az erdők fölött.

Hogy kissé erőre kaptam az operatio után, és sebem is szépen gyógyula, orvosi javallatra lejárok a parkba – ez is a therapiához tartozik –, hol hozzám hasonló állapotú betegek sétálgatnak az öles derekú, hatalmasra nőtt tölgyek és kőrisfák árnyán, hallgatván a rigók koncertezését, és a tóból kiugráló halak virgonc csobbanásait. Mert tó is vala itt temérdek halakkal, tekenős békákkal és vadrucákkal: a tojók szárnyvége sárgásfehér sávokkal szegett, acélkékben játszó fekete, a gácsér feje fémeszölden ragyog, farktollaik mintázata akár a régi csipke. Szelídek, közel jönnek az emberhez, várják reggelink maradékát, a kenyérdarabkákat, melyekből a halaknak is jut elég, versenyt foly etetésük.

Szeretek üldögélni a tóparti padon, szemben a tiszta víztükörrel, melyben feltűn egy fordított valóság: tótágast álló mocsári tölgyek, s a tó mélyén vakít a lenti ég. A két világ, a földi és a vízi között tündérrózsarét, fénylő kerek levelek közül felbukó fakórózsaszin kelyhekkel, csak szirmuk töve vált át rózsáspirosba, mintha vérzenének, mint Monet, a francia piktor festményein, ki számos képet íra kertjének vízirózsás taváról hajnali derengésben és alkonyi ködben, tűző napsütésben, borulásban, esőben, s ahogy egykor ő, most én láthatom, hogyan változnak a színek és a rajtuk játszódó fények párhuzamban a Nap járásával. Mintha másik tavat látnék reggel, mást délben s ismét másmilyent az est leszálltakor, holott csillagraj telepszik a fák hegyére – kicsiny lángok tükörén a tónak –, s a túlpart grottájának setét üregében lidérces tüzek gyúlnak.

Ezen kert mostani törődött állapotomban maga az Éden, zugai gyönyörűséggel telvék, holott csupán zöld lombot és gyepet látni környeskörül, virág alig, legföllebb egy-egy rózsatő vagy levendulabokor, de szépségük így sokkalta jobban szembetűnik, mintha tömkelegük virítna a pázsit közepén.

A Sanatorium ápoltjai lassan botorkálva, óvatosan lépkednek a park kacskaringós útain, törékeny árnyak vaskos törzsek között, s bár nem látszék ki köntösük alól, mindenik mellkasán ott a jel, mely engem is jegyez: a szike által ejtett araszos vágás hegesedő nyoma, és homlokukon valami borongás, mégha oly nagyokat nevetnek is hébe-hóba, mert, ha öntudatlanságba merülve is, mindannyian megjártuk Hádészt, hol szívünkbe vájtak, és bár tudatunk nem emlékezik, a testünk igen.

A betegek igen sokfélék. Urak és asszonyságok, testesek és soványok, ifjak és aggastyánok vagynak köztük, s mondhatom, igen fura figurákat is lehet látni, kiknek látható testrészeit tekervényes rajzolatok boríták: sárkányok, kígyók, vampyrok és más ördögi fajzatok, nem szeretnék velök elhagyatott helyen találkozni. Állítólag két rabot is hoztak ide egy börtönispotályból. Bizony, a kórság nem válogat, jót s rosszat egyformán elér.

Nem unatkozom tehát, találgatám ki kicsoda, ám mégis azon pillanatokat  kedvelem legkivált, midőn senki sincs a kertben. Ilyenkor, kora reggel borzong a tó vize, és leszáll mellém a nevenincs madár, majd írok róla  Kednek. Egyedül vagyok, és nem látom, csak sejtem: valaki mégis jár a fák között. Gyökérkezével megérinti a tölgyeket, a platánok foltokban hámló kérgét, mekkorára megnőttél, szentem, dünnyögi a másfél évszázadot megért nyárnak, majd beleolvad barázdákkal telerótt törzsébe, és csak ezüst szakállából egy szál marad utána: pókfonál lehajló ágon.

Bocsássa meg Ked, hogy íly régimódi leírásokkal untatom, de a beteg ember kicsiny világában minden apróságnak súlya és jelentősége vagyon, s ezek talán nem teljesen érdektelenek Öcsémuramnak sem, kit atyafiságos szeretettel ölel most is, mint mindig

édes Nénje

illusztráció | Leonardo da Vinci

Jámborné Balog Tünde írásai a blogon | Jámborné Balog Tünde írásai a Liget folyóiratban