Kocka alakú MP3 lejátszó szólt és vadul visszhangzott az üres váróteremben. A vidéki pályaudvar díszes épülettömbje, hatalmas belső csarnokai és nemrég korszerűsített berendezése között évszázadnyi idő feszül. A mai technika minden csodájával ellátott az ódon állomás. A fotocellás és infraérzékelős ajtók, az akadálymentesített bejáratok, kíméletes rámpákkal, a digitális utastájékoztató táblák és képernyők, a térfigyelő kamerák, a jegyváltó- és bankautomaták, az érintőképernyős menetrend egészen jól megférnek a régi falakkal és a néhány itt hagyott, falak mentén elhelyezett, vasvázas paddal.
Két fiú állt a kijárati ajtó mellett, ők bömböltették a lejátszót.
– Nem lehetne halkabban? – szólok nekik, és érzem, a hangomba indokolatlan ingerültség szorult. Lehalkítják, azután mindjárt újra felerősítik. Odamegyek, most már igyekszem szelídebben kérni, magyarázni, hogy zavaró az erős, torz zene. Azért állnak az ajtónál, mert ott konnektor van – spórolnak az elemekkel.
– Tudja, nekünk csak ez maradt – mondja a magasabbik, szőke fiú, és a minikészülékre bök.
– Hogy érti ezt?
Egyáltalán nem agresszívek, inkább ijedtség látszik a szemükben. Huszonévesek, a ruhájuk tiszta, ápoltak. Nem kéregetnek, nem tolakodnak. Kikapcsolják a lejátszót, a tápot kihúzzák a konnektorból.
– Ami rajtunk van, az mindenünk, meg ami ebben a szatyorban van – lóbálja meg a színes műanyagzacskót. – Amúgy hajléktalanok vagyunk. Pestre szeretnénk eljutni... nincs pénzünk jegyre, de valahogy csak sikerül. Akad olyan kalauz, aki nem szállít le, a büntetést úgysem tudjuk kifizetni, behajtani sem tudják rajtunk. Nincs miből letiltani, a lakcímen, ami a személyinkben van, nem találnak bennünket.
– Voltak már a hajléktalan szállón? Itt van közel a pályaudvarhoz.
– Nem megyünk a szállókba, csak fürdeni és néha meleg levesért. Éjjel még a ruhát is lehúznák rólunk, mindent ellopnak. A rendész sem tehet semmit, nem akar verekedésbe keveredni.
– És ha hideg van vagy esik?
– Az utcán élünk. Legjobb a Déli pályaudvar aljában, ott a vezetékek mellett nem fagyunk meg.
– Tiszták vagyunk, nem zaklatunk senkit – mondja a szőke büszkén, mintha a legbecsesebb erényeket sorolná.
Kijövünk a váróteremből. A magasabb félszegen nyújtja a kezét, elfogadom, próbálok valami engesztelést is belegondolni az érintésbe. Az aluljárón át megyek a vágányhoz, ahová a vonatom érkezik, jönnek velem. Közben megtudom, hogy a barna hajú intézeti gyerek volt, szüleit sosem látta, a magasnak volt családja, de nem akar beszélni róluk. Szakmájuk van, több is. Az egyik csőszerelő és minősített hegesztő, a másik kőműves-burkoló, szakács és gyógymasszőr(!). Már nyúlnak a zsebükbe, meg akarják mutatni a képzettséget igazoló bizonyítványokat – elhiszem. Azért nem veszik fel őket rendes állományban, mert nincs bejelentett lakásuk.
Mintha a kitaszítottság nem keményítette volna meg egészen a lelküket, mintha hinnének valami csodában – dacos jámborságukkal másfélék, mint a fővárosi, pisiszagú paplanokon heverő sorstársaik.
– A nőknek csak addig kellünk. Felhívnak szobára, adnak egy vacsorát, legfeljebb reggelit, de félnek tőlünk.
Hallgatom őket, bele-belekérdezek a történeteikbe, fontolgatom, hogy talán a fele sem igaz a szövegelésnek, ne legyek naiv! De úgy éreztem, nem hazudnak.
– Alkalmi munkáink vannak, legtöbbször építkezésnél. Amit kapunk, abból csak kaját tudunk venni, vagy valami használt ruhát. A Dankó utcában télen meleg holmit is osztanak. Csencselünk, cserélünk, így lett az MP3 lejátszó. Nekünk csak ez van. Voltunk külföldön, de ott sincs már munka, és minden idegen. Vendégmunkások ott sem kellenek. Különben is, ez a mi országunk.
– Marseilles-be azért visszamennénk – mondja a másik. – Tudja, milyen szállás és ellátás van ott?!
– És toboroznak az Idegenlégióba vagy a tengerész gyalogsághoz?
– Az már nem olyan, mint régen, nem toboroznak, inkább válogatnak. A szálló meg klassz. Ha van EU-s személyid vagy útleveled, befogadnak, és ott nem lopnak. Minden tiszta, adnak egy zárható szekrényt, és bőséges vacsorát meg reggelit. A fehéreknek még jobb, mint az araboknak. Sok orosz is van. Talán vissza is megyünk, mert a kikötőben azért akad meló.
Közben beérkezett a vonatom, felléptem, a fülkében vártam, hogy majd oda is követnek – akkor láttam, hogy a kalauz perlekedik velük. A nyitott ablakon át hallottam, hogy bevallják, nincs jegyük-pénzük, de szeretnének eljutni Pestig. A kalauz elállta az ajtót. Én ostoba! Most már késő, az IC két percet áll. Az ablak előtt állnak, széttárják a kezüket.
– Sajnálom…
– Semmi baj, talán másik vonatra felengednek.
A kalauz ellenőrzéskor magyaráz:
– Ismerem a fajtájukat, kunyerálnak, csavarognak... nincs kedvem az állásommal játszani miattuk...
– De a vonat Ferihegyig meg sem áll, nem szállhat fel ellenőr... nincs veszélyben az állása... csak nem gondolja rólam, hogy rejtőzködő ellenőr vagyok?
Mindez szócséplés. Ügyetlen voltam és tehetetlen. Vajon a fiúk elfogadták volna, hogy megvegyem a jegyüket? Bizonyára. Hallani véltem, hogy a váróterem ajtajánál újra bekapcsolják a lejátszót.
fotók | Roland Shainidze
Reményi Tibor írásai a blogon | Reményi Tibor írásai a Liget folyóiratban
