A vonat elhagyta Vácot, és Jenő, egyedül terpeszkedve a négyes ülésen, csúnyán röhögött. Hétköznap, késő délelőtt a kocsi szinte üres volt. Jenő nézte a Naszály cementművek-rágta maradékát, a langyos, ízetlen, de erősen szénsavas sörtől böffent és prüszkölt. Tudta, hogy nem szép látvány – ezen méginkább röhögnie kellett. De hát nem látta senki.
Reggel még nem sejtette, hogy cigarettacsempész lesz belőle. Nem afféle tudatos, richárdi elhatározással – a kényszer és a véletlenek összejátszása lökte a bűnözés útjára. Nem mondhatta, hogy arra ébredt másfélszobás ferencvárosi bérleményében: csempésszé változott. Nem. Jenő arra ébredt, hogy összesen két szál cigarettája van. Az első ahhoz kellett, hogy az ágytól eljusson a kávéfőzőig. A másodikat a kávé mellé szívta el - aztán értetlenül meredt az üres dobozra, és megérezte: számára új időszámítás kezdődik. Ennek akár örülhetett volna – alig valami horgonyozta az élethez –, de nem, ahhoz ugyanis cigaretta kellett volna; tehát a kör bezárult.
Máskor (dohányosként töltött éveiben) Jenő lemegy a sarki kisboltba, a dohos szuterén-félhomályban („lát, ugye, Jenőkém, nem kell felkapcsolnom a villanyt?” – kérdezte rutinszerűen Pista bácsi, Jenő szenvedélyének első számú, de korántsem legnagyobb vámszedője) beszerzi szokott cigarettáját. Időnként ugyan változtatott, mégis tartósan elkötelezte magát egy-egy márka mellett. Pénzesebb napokon meghívta magát egy kék Camelre vagy arany Marlboróra, és kihúzta magát az utcán lépkedve, de – ezt egyfajta csendes, meglepett örömmel konstatálta – nem ízlett. Túl sok volt, túl kevés volt, nem olyan volt az aromája. Jenő megrögzött dohányosnak tekintette magát.
Pista bácsi korábban a zsemle–kétdecis–cigaretta háromlábra támaszkodott, így pár napja végleg lehúzta a redőnyt. Vásárlói köre – ha nem is zökkenők nélkül – átszokott a közeli Nemzeti Dohányboltba, ahol a neonfényben minden átláthatóbbnak és világosabbnak tűnt – és Pista bácsi különben sem árulhatott többé cigarettát. Voltak, akik morgolódtak, de Jenő úgy érezte, egyedül ő nem képes átlépni az új bolt küszöbét. Legalábbis, amíg volt cigarettája. Mert tartott attól, hogy nikotinéhsége majd legyőzi az erkölcsi tartást, amire – mint általában a felesleges, de szép dolgokra – büszke volt.
Az ismerős boltok napokkal korábban kifogytak a megfelelő cigarettából – többnyire Jenő vásárolta meg az utolsó darabokat. Tudta, hogy ki kell tágítania vadászterületét, bár az is csak időleges megoldás lehet. Hosszú távra nem mert tervezni. A Nyugatihoz közel dolgozott, arra gondolt, először a pályaudvar alatti zegzugos butik-alvilágban próbálkozik, méghozzá egyszerre nagyobb mennyiség beszerzésével, hogy elodázza a végső döntést, azt a pillanatot, amikor megalázkodva, a semmiért sem felelős eladóval szembeni sistergő utálattal, behódol a Nemzeti Dohányboltok egyeduralmának.
Az aluljáróban csalódnia kellett. Azt hitte, ott minden kapható, most azonban az árusok széttárták a kezüket és a fejüket csóválták. Talán ellenőrnek nézik? Beugrató ügynöknek? Álvásárlónak? De gyanúja eloszlott, mikor a pult alól, jutányos áron ukrán cigarettát kínált neki az egyik árus. Nem zárkózott el ettől a megoldástól, mégis gyanakodva forgatta az amúgy tetszetős, fehér dobozt. A nikotin- és kátránytartalom megfelelt elvárásainak, iskolai orosztudása pedig nem bizonyult elegendőnek a dobozra nyomtatott fenyegető üzenetek megértéséhez. Mikor azt is meglátta, hogy doboz nem 19, hanem – istenem, sóhajtott nosztalgiázva – 20 szál cigit tartalmaz, már-már döntött. Eddigre viszont az árus – aki a mélázást elutasításnak vette – átnyújtott egy grátisz szálat: „Minta, tessék, te felmész, elszívsz, meglátjuk!” Jenő felment, ki az állomás elé, és rágyújtott. Az első slukk után tudta, még nem kész ekkora váltásra. A cigit fojtónak és gyengének érezte – vagy csak kibúvót keres? Nem foszthatják meg ilyen egyszerűen a szokásaitól!
Ám ekkor felfigyelt a hangosbemondóra, amely egy ideje ugyanazt a szöveget darálta: „Személyvonat indul Vácon és Szobon át Štúrovóba”.
Jenő megértette: isteni hang szól hozzá. Cigarettát fog csempészni, mert cigarettát kell csempésznie. „Ti kicsesztek, én csempészek”, dúdolta magában kicsit hülyén, miközben megvette retúrjegyét. A betyárbecsület miatt visszasietett a cigiárushoz, akitől a termékmintát kapta. „Jó volt a cigi, adok?” Jenő visszakérdezett: „euró tízezerért van?” Ennyit tett el a nagy készletezésre. Volt. És Jenő úgy érezte, az árus az igazi kalandoroknak kijáró csodálattal néz rá. Olyan embernek tartja, aki pillanatok alatt hoz meg nagy, komoly döntéseket. Még arra is futotta indulásig, hogy beszerezzen három doboz olcsó, ízetlen, de igen szénsavdús sört, minden félórára egyet. Ha már.
Vácot elhagyva felidézte a délelőttöt, és elképzelte, ahogy a štúrovói állomáson leszáll, megrohanja az első kioszkot vagy büfét, felbontja a megszokott csomagot – a fenyegetést persze, ezen sem tudja elolvasni –, és végre hosszan, mélyen leszívja a szabadság karcos, kátrányos, mégis mámorító füstjét. A botcsinálta cigarettacsempész magában ülve hosszan, kicsit hisztérikusan röhögött, és az elfakult vonatablakra fröcskölte a langyos sörhabot.
illusztráció | fortepan.hu
