Széljegyzet Siófok város vezetésének döntéséhez

A siófoki Vitéz panziót, ahol hetvenöt esztendővel ezelőtt Karinthy Frigyes meghalt, az önkormányzat döntését követően elárverezik, áruba bocsátják.

Az épület üresen pusztul már mióta. Szerettem volna, hogy az évfordulóra felújítsák, hogy otthont adhasson emlékkiállításnak, irodalmi esteknek, koncerteknek, hogy Karinthy szelleméhez méltó kulturális intézmény legyen. Egyre több levelet, beadványt, javaslatot írtam – miniszternek, államtitkárnak, professzoroknak, intézeteknek, s ahogy fogyott az idő, magam is éreztem, hogy egyre megszállottabban és türelmetlenebbül érvelek. Volt, ahonnan elegáns címeres papírra nyomott válasz érkezett: „Semmit nem tehetünk.” Az épület a város tulajdona, és az önkormányzat szabadon rendelkezhet vele. Jogilag érthető. Hogyan is képzelhettem, hogy a súlyos anyagi nehézségek idején lemond a városvezetés az értékesítésről?! Még hogy kiállítás meg est! – mi haszna annak? Bejön abból egyetlen forint? Persze, hogy nem! A kultúra sokba kerül, soha meg nem térül, amit beleölnek – szóval efféle luxusra manapság nem telik. 

Mégis, akármilyen reménytelennek tűnt már, makacsul igyekeztem meggyőzni városom vezetőit: gondolják újra, hosszabb távon... magasabb rendű értékek, szempontok miatt...

Még a nyár közepén is ágáltam – ők pedig meghívtak egy tanácskozásra. Kint harminchat fokos kánikula volt, bent, a tanácsteremben langyosan folydogált a szó – a kedvetlenségtől meg a hiábavalóságtól lassacskán elálmosodtam, elkábultam, talán el is szunyókáltam. Lehetséges, hogy egy óra elteltével még mindig ugyanarról beszélnek? Hogy mi köze a városnak Karinthyhoz. Hogy itt csupán nyaralt, és jobban tette volna, ha otthon hal meg.

Látták és megmosolyogták a bóbiskolásomat, de nem vették észre, mikor Karinthy mögém állt, vállamra tette a kezét és fülembe súgta: „Ne izgasd magad, öreg, inkább húzódj kicsit arrébb! Keszeg ülepednek félszék is elég... így... jól van... mit árthatnak ők nekem, nekünk!... meg hát tudod, Pajtás, úgy fest, alulmaradtál… és, sajnos Apró vadak tángáltak el… Viszont sajnálom, hogy abban a húsz évben, amíg a Vitéz panzióban dolgoztál, nem találkoztunk így... közvetlenül... Találgattad, melyik szobának melyik sarkában volt az ágy, amelyre fektettek... ott készült az utolsó fotó rólam... szóval ahonnan én átléptem… na, mindegy”.

Meghatódás helyett zabos lettem rá. „Hát tudod? De tényleg, miért csak most jelentkezel? Hogy szerettem volna akkor és ott, abban a házban találkozni veled, dumálni erről-arról, már hiába kérdezgettem a panzió körül élőket, legfeljebb a sóhajtozásukat hallhattam, hogy ha szegény mama vagy szegény apám mesélhetne, ha el nem hurcolják őket... Azt is tudod, hogy a faluban még Karinthy-villaként emlegették a házat?... Mire város lett a fürdőhelyből, egy emlékpad meg egy tábla maradt... Miért nem jöttél előbb?! Mondjuk, amikor még egyidősek voltunk... én az élő, és a te a hazalátogató. Most jössz, mikor szenilis trotty vagyok?... nem vesznek komolyan... láthatod, nem tudok semmit kiharcolni... Ide hallgass, fiam, én most harmincvalahány évvel öregebb vagyok, mint te akkor... Furcsa, nem? Végül is kedves, hogy ideültél mellém, így legalább elmondhatom magamnak: találkoztam egy fiatalemberrel... Úristen, milyen fiatal voltam, amikor átköltöztették abba az épületbe a tervezdét! Senki sem tudhatta, mit jelentesz nekem, s hogy hosszú éveken át miért járok-keltek megbűvölten a munkahelyemen. Ott tervezhettem, ahol te az Utazás megírásán töprengtél! Kivételezett voltam! Hej, ha akkor látogatsz meg... Ott és így!

Azért mégiscsak tudnod kell arról, mi vár arra az épületre! Dobra verik, mert nálunk mostanában stadionra kell a pénz! Mit küszködtem hónapokig, hogy városunk derék vezetősége méltón emlékezzen halálod évfordulójára...”

„Mondtam már, rá se ránts, szólok Telma Titusznak. Ne félj, elrendezi ezt a társaságot. Ő majd 50 pontban összefoglalja kiáltványát, kiszögezi a városháza kapujára, aztán kapkodhatják fejüket az urak...”

A takarítónő ébresztgetett – szeretne itt is végezni. Igen, igen, máris megyek. Körülnéztem, mindenki elment. Karinthy is. Kapaszkodva felállok, nem szűnik fejemben a nyomás, szédülök. Gondolom, mindenki röhögött, mikor magamra hagytak. …Halló! Halló! senki sem hallja Kivert varjú-társát, engemet, itt?

Lebotorkálok a rosszul világított lépcsőn. Hazatámolygok a forró éjszakában.

kép | PIM