Édes-kedves Öcsémuram,
remélem, múltkori levelem nem hatott túl lehangolólag Kedre, talán túlzásokra is ragadtatám magam, látván a halmozódó szemetet, melyet neveletlen társaim – kiket a vidéki szleng tahóknak, a városi bunkónak nevez – szórának szét a park tágas útjain.
A fák azonban élnek, lélegzetüket is hallani, és a tó vize tiszta, látni benne az árnyékként suhanó halakat, apró szivárványos öklék csapatjait, keszegek, veresszárnyú koncérok sokaságát, s egy-egy termetes ponty is mutatja néha magát. Békák kalamolnak közöttük, hátsó lábukat kinyújtva lökik maguk előre szúnyoglárvák után kutatva, a teknyősök pedig fejük kiemelve úsznak napos partokat keresve, hol sütkérezhetnek. Vizes páncéljuk vakítóan veri vissza a fényt, mintha tükördarabkákkal lenne kirakva, míg megszáradva beleolvad a kövek tompa szürkésbarnájába. Megjönnek a rucák is, alacsonyan bukdácsolva, szárnyukkal a földet verdesve, és előtipeg Nevenincs Madaram is egy hibiszkusz bokor alól.
Kerek a világ, gondolom elégedetten, ám ekkor eszembe jutának azon események, melyek ez édeni világ békéjét feldúlják. Minapában például ádáz dühvel verekede öszve a tavirózsák között egy araszos tekenősbéka a sásliliomok tövén lakozó négy láb hosszú siklóval, mely kibukva a víz háborgó tükréből félelmetesen hullámoztatá le s föl fekete hátát, egy nagy hal képzetét keltve nézőiben. Nem volt ember a parton, ki ne a kígyó gyözedelmére fogadott volna e csatában, de az élet-halál harc legváratlanabb mozzanataként a tekenősbéka akkorára tátotta száját, hogy bekapá a vízikigyó fejét, melynek csak minden erejét összeszedve sikerült kirántani magát a harapásból, és hanyatt-homlok visszamenekülnie saját birodalmába. Titok marad, hogy mi okozá a párbajt, területért vagy élelemért folya a viadal, ám a sikló azóta is előjöve rejtekéből, s a teknőcök vígan lubickolnak a sásliliomok alatt, rá se nézve egymásra.
Hasonlóan érthetetlen emberi elme számára a fémes tollú vadrucák között folyó dráma, ami leginkább szerelmi négyszögnek volna nevezhető. A gácsér ugyanis két tojót tüntete ki kegyeivel, a harmadikat azonban – mely szemernyit sem különböze két társnőjétől, termete és tollának rajzolata pontosan egyezik azokéval – kemény szárnycsapdosással elveri magától, és e megvetett jószágot mindhárman kegyetlenül öszvecsípdesék. E szerencsétlen tojó korábban sokáig üle a tó közepén emelkedő mohos szigeten lévő fészkén – mialatt a daliás gácsér barátnéival élé világát –, de igyekezete hiábavaló vagyon. Vagy magtalanok valának a tojások, vagy a szökőkút lehulló permete hűté ki őket, valahányszor szegény ruca elhagyá fészkét némi ennivalóért. Most már lemondott költésükről, a négy tojás magányosan virít a sziklán, míg valami ragadozó fel nem fedezi. Ez a szegény ruca a sok bántás, megaláztatás dacára mégis kitart ama rátarti hármas mellett, hűségesen totyog utánuk, reménykedve a gácsér szerelmi kedvének fordulatjában.
A legszomorúbb jelenséget hagyám utoljára: egy halott madarat az ablakom előtti féltetőn. Feketerigó nösténye vala, míg élt. Fejét, nyitott szemét fényes döglegyek lepék el, lábán hangyák nyüzsögnek. Biztosan nem rablómadár ölé meg, akkor csak egy kis tollcsomó maradott volna utána, meg néhány csontdarab. Arra vélek, mérgezett magot ehetett, mit ürgék és egerek ellen szórának szét a közeli szántóföldeken.
Két napja fekszik immár mozdulatlanul, hasát pőrén kitárva a könyörtelen egekre, senki meg nem szánja, csak a feltámadó déli szél simogatá, lágyan meglengetvén tollait.
Nem tudom, Ked is úgy véli-e, hogy ezen állatok embermód viselkedének, vagy talán mi emberek hordozánk magunkban állati vonásokat, meg nem tagadván a rokonságot, hiszen különbség alig vala közöttünk, legföllebb halhatatlan lelkünk, melyet oly sokszor viszünk vásárra és szabad akaratunk, mellyel annyiszor választjuk a rosszat.
Ezeken tépelődhetik Ked következő levelemig, melynek themáját – mint eddig is – a kert adá majd, honnan atyafiságos szeretettel ölelé
Édes Nénje.
Jámborné Balog Tünde írásai a blogon | Jámborné Balog Tünde írásai a Liget folyóiratban
