Ha a késő esti vetítésnek vége, rendszerint gyalog indulunk el a Körúton a mozitól hazafelé, bámulva az egyre több és több üres kirakatot. Lassan kikopnak mögülük az üzletek, egyik a másik után, s az üresen maradt bejáratok bolthajtásaiban rongyaikba tekert hajléktalanok húzzák meg magukat éjszakára, és úgy hevernek ott sorban egymás után, mint valami felszámolt nekropolisz hontalanná vált múmiái. Lassan már csak azok a régi rövidáru- és textilüzletek maradnak a helyükön, amelyek a hetvenes években készült régi fotókon is láthatók: a Kádár-éra tavaszának langymelegében fürdőző, elszántan elégedett nép nagykörúti sürgés-forgását örökítik meg. Az ilyen rövidáru-kereskedések, úgy látszik, lassan halnak: már nagyanyám is mindig ilyenekbe cipelt – nagyanyák márpedig mindig lesznek; és körükben talán öntudatlanul háramlik át nemzedékről nemzedékre a textilboltok fenntartásának ösztöne. Mindenesetre szomorúan konstatáltam, hogy a könyvesboltok fenntartására nem alakult még ki efféle kaszt, titkos szövetség, mert épp a múlt éjjel kettőnek is csak a hűlt helyét találtam: üres kirakatot, lepakolt pultokat.

Amikor a késő esti vetítésnek vége, és végigtalpalunk a Nagykörúton, mindig megállunk Pest nagy vívmánya, az éjjel-nappal nyitva tartó antikvárius előtt, az Oktogontól pár saroknyira. Télen, a csikorgó hidegben vagy szitáló esőben, vagy nyáresti, zsúfolt kánikulában. Amikor évekkel ezelőtt megnyílt, visszaadta a hitemet, hogy mégiscsak és mindenek dacára végül is egy városban élek, egy városban, ami több, mint épületek sűrűre hagyott tenyészete. A város a másodlagos természet otthona; a város az otthontalan emberi elme hívogató, üres kapualja. Egyszóval: akkor ébredtem rá, mintegy álomból, hogy a város-lét egyik holtbiztos indikátora az éjjel-nappal nyitva tartó könyvesbolt. Mert ki tudja, a nyugtalan városi ember egy éjjel sehogyan sem tud elaludni, forgolódik és hülyeségekre gondol, izgatja szívét Kosztolányi „két-három feketéje”; bárokban búsulni semmi kedve, kiveti magából az ágy, az utca; csak verődik cél nélkül oda-vissza a tömbházak között, mint a visszhang – és akkor egyszerre föleszmél, és tudja már, merre kell mennie: és révbe ér az antikvárius-pult előtt. Itt pedig könyvek vannak egymásra halmozva; a gerincüket mutatják szemérmesen, ahogy régen a hölgyek engedték elővillanni a bokájukat vagy a nyakszirtjüket, és semmi mást. A városi ember pedig, aki most megállt, hátrakulcsolt kézzel, lábujjhegyen billegve végigfuttatja tekintetét a polcokon, ismerős címeket keresve; pillantása a megfáradt Casanováé, aki a báli forgatagon tekint így végig, szórakozottan veszi számba régi szeretőit. És bár tudván-tudja, hogy ő maga egy percet sem öregedett, kénytelen elismerni, hogy a régi szeretők annál inkább elhervadtak; jobbnak látja hát, ha újak után néz, amíg lehet.

Ilyesféleképp morfondírozik a nyugtalan éjszakájú városi ember a könyvespult előtt, és én ilyesféleképp morfondírozom őróla, ugyanott – habár rajtunk kívül, akik az éjjeli vetítésről jövünk, per pillanat a kutya sem áll a Körúton az antikváriusnál, akinek alkalmazottja a hosszú pult túlfelén egy szexmagazinnal felvértezve igyekszik csatát nyerni az álmosság ellen. Képzeletbeli városlakóm helyett jobb híján – aki nyilván még tehetetlenül forgolódik az ágyában, hőségtől fuldokolva, s még nem tudja, mit tegyen – inkább a könyveket vizslatom, mintegy példát mutatva. Itt mindig találok valamit, de szinte soha nem veszek semmit. Az itt heverő kötetek kevés kivétellel a könyvek páriái.

Vannak előkelő antikváriumok, ahová az elit kerül be: haláleset, hagyatéki per, nagyszabású költözés vagy a véletlen folytán. Ezek nem szégyenkeznek, mert nem megunt könyvek, hanem időlegesen eltemetett, és fölfedezésre váró kincsek. Vannak aztán használtkönyv-kereskedések, ahol azok találnak maguknak valamit, akiknek érdeklődése speciális, meg kisebb pénztárcájú diákok, akiknek érthetetlen okból régebbi szakirodalmak is kellenek. És végül vannak az összes többit befogadó könyvárusok, akiknél azok találnak maguknak valamit, akiknek érdeklődése rapszodikus, csapongó, szertelen és szerteágazó, egyszóval az olyanok, akiknek valódi érdeklődésük nincs is, csak épp minden érdekli őket. Nekik sorjáznak itt ezek a könyvek, amelyeket harminc-ötven évvel ezelőtt, amikor még eseménynek számított a könyvkiadás, büszkén dédelgettek, és irodalmi eseményként tartottak számon. Most magukra hagyottan hevernek itt, találomra egymásra pakolva: mert ez már a végállomás, a könyvek elfekvője, ahol ugyanolyan fájdalmas viszontlátni az egykori eseményeket, mint színészotthonokban az élve eltemetett régi kedvenceket. Igazság szerint nem sokban különböznek a kapualjakban menedékre találó kopott és gyűrött alakoktól, akikben az ember szintén hajlamos első pillantásra a nyomort észrevenni, nem pedig az arcot.

Az itt található művek többsége a betű-világ hordaléka, amelyet merő véletlenségből itt mosott partra a nappal levonult könyváradat. Ezen a zátonyon várják a tekintetet, amely valahogy kiemel majd a feledésből; az egyszeri városi Casanováét, aki rájuk ismer, hajdani szeretőire, és egyet-egyet hazavisz közülük, hogy újra arcot kapjanak, valakivé legyenek; várják a kíváncsi szemet, mellyel a gyerekek böngészik végig a folyóparton a víz-kivetette kérget, ágat, simára kopott kavicsot. Néha biztosan megtörténik a csoda; néha megáll itt a fáradt léptű, nyugtalanul alvó városi ember, és vesz valamit. Efféle magán-megváltásra csak a bezárt boltok lépcsőire szorult, elfeledett történetek nem számíthatnak.

fotó | Hórusz Archívum

Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban