Liget 2010/11 | Kapitány Máté – BOSSZÚ, HÁLÓVAL
Batárdi szerparancsnok úgy egyensúlyozik ott a kifeszített háló közepén, mint egy lusta, kövér pók. Mi tizenketten izzadva állunk körülötte, és teljes súlyunkkal húzzuk-vonjuk a köteleket, hogy kellőképpen ruganyossá váljanak és megfelelően visszadobják majd a zuhanó testet. A kopaszodó szerparancsnok elmagyarázza nekünk, hogy ezt a kenderhálót bizony a mostanra már nyugállományba vonult egyesületi elnök, az idős korára kissé megzavarodott Beuner Gusztáv fonta saját kezével, vidéki kúriájának árnyékos tornácán, a remeték türelmével. Úgyhogy becsüljük csak meg szépen, mert nem akármit tartunk fehéredő tenyerünkben. Ez a háló egyesületi kincs, dicső Beuner Gusztáv hagyatéka, de hogy használatba is kerüljön, ahhoz ellenőrizni kell.
Batárdi szerparancsnok elvállalta hát a próbaugró szerepét, nekünk pedig meg kell tartanunk testének minden kilogrammját. Na, fiúk, rikkantja Batárdi, hozzáfogunk a gyakorlathoz, tudjátok a dolgotokat! Tudjuk. Ő majd ugrál vigyorogva, rengő hassal, mi meg tartjuk alatta a hálót vicsorogva. Szerparancsnokunk vezényel: egy-kettő-három, azzal rogyaszt, és elrúgja magát. Még alig emelkedik el a kötelektől, már vissza is érkezik, de a háló azonnal magasabbra dobja. Vállunkat meg-megrántja az újra és újra lehuppanó test súlya, mert Batárdi egyre magasabbra tör. Ez az, fiúk, kiáltja fentről, és már arra is van ideje, hogy integessen nekünk. Huppan, pattan, húsz méterre emelkedik a talajtól. Úgy élvezi a szárnyalást, mint a gyerek, akit apja dobál. Zuhan, a kötelek a háló közepe felé húznak minket, de álljuk a sarat, hátradőlve tartjuk a szerparancsnok életét. Aztán olyan magasra repül, hogy hordóforma alakját elfedik a felhők.
Oldalra nézek, a többiek meredten bámulnak maguk elé, nyugodt a képük, vagy inkább beletörődő. Csak egy fiúnak szomorú az arca. Alig ismerem, talán Ivánnak hívják. Elnevezem Bús Ivánnak. Lesütött szemmel áll, éppen velem szemben. Sosem teszi szóvá bánatát, gondolom, nem az a fajta. De vajon az én arcomat melyikük figyeli? Nem tudom, kivehető-e a vonásaimat savanyító harag, mindenesetre úgy rág belülről, mint egy kitartó termesz. Batárdi hosszú másodperceket tölt el odafent, úgyhogy van időm összeszedni a gondolataimat, valamelyest megerősíteni vadul verő szívemet. Először úgy terveztem, hogy a saját rőzsekésével döföm le Batárdit, de az ilyesmi kockázatos, mert mi van, ha rossz helyre bökök? Egy könnyebb sérüléssel elmenekül, és kicsinyesen akadályozza a karrieremet, én pedig nem akarok időtlen időkig törzstűzoltó maradni. Talán stílusos lenne, ha felgyújtanám, de akkor meg a többiek eloltanák. Egyetlen megoldás marad: a háló elengedése. Ha csak egy ember kihátrál, ha csak egy elengedi a hálót, a kötelek talán éppen annyira lazulnak meg, hogy a háló már nem dobja fel a viháncolót.
Közben a gyűlölt szerparancsnok visszatér az éterből, felgyorsulva száguld felénk, petyhüdt tagjait hínárként fodrozza a süvítő légellenállás. Bármilyen sebesen mozog, tisztán látom, hogy zuhanás közben is szemmel tart bennünket, összeszűkült szemei végigpásztáznak rajtunk, tekintete egyszerre megpihen arcomon. Gyanú suhan át szerparancsnoki képén. Batárdi a hálóra esik, és mielőtt újra felpattanna, még leordítja, hogy a következőnél álljunk közelebb egymáshoz. Ha fokozatosan lazítjuk meg a hálót, az egyre kisebbeket dob rajta, sebessége idővel megszelídül, ő pedig sértetlenül mászhat le a földre.
Ezt nem hagyhatom. Nem is tudom, már mióta, csak az jár a fejemben, hogy egyszer s mindenkorra véget vetek a pók uralmának. Ha kell, egyedül. Tudom, hogy mások is ugyanoda jutottak, ahová én, a többiek azonban továbbra is alázattal viselik a dolgot. Komoran, de engedelmesen lépnek közelebb egymáshoz, kimérten és lassan, mint a gyászolók. Batárdi most már nem éri el a fellegeket, de egy gyanútlan madárraj így is szerterebben kíváncsi ujjai elől. A háló ernyed, a lökés ereje csökken. Nem marad sok időm, cselekedni kell. Gyomrom göbbé szorul az idegességtől, nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz. Pedig csak annyit kell tennem, hogy kinyújtom az ujjaimat. Egyetlen mozdulat, és Batárdi nincs többé. A szerparancsnok megint a szemembe néz. Már nem röhög, már nem visítozik önfeledten, mogorván és némi rémülettel az arcán emelkedik fel. Alig harminc méterig.
Mi lesz, ha a többiek nem állnak mellém az eset után? Lazítok a szorításon, de nem engedem el a köteleket. Az ilyen Batárdiknak veszniük kell, az ilyenek nem bújhatnak el a büntetés elől, morgom magamat hergelve, hátha a düh parazsa bátorságot szít bennem. Úgy remeg a csuklóm, mintha elfáradt volna. Besüpped a test, a kötelek szófogadóan kapják el, majd gyengéden újra útjára bocsátják. Húsz méter. A következőnél már csak tizenöt. Még egy kicsit várok, és aztán már hiába eresztem el a hálót, Batárdi akkor is túléli. A szerparancsnok mostanra rettegve pillant rám, és mintha azt hadarná az átkozott, hogy előléptetlek, fiam, előléptetlek. Utoljára repül végzetes magasságba, ott egy másodpercre megtorpan a levegőben, majd zuhan vissza a föld felé. Engedd el, sziszegem talán a kezemnek, ha már nekem nem megy, engedd el! Az izom azonban nem engedelmeskedik veszettül szikrázó agyamnak. Kétségbeesetten nézek fel, egyenest Bús Ivánra. Sápadtabb, mint azelőtt, szemében sötétlik a bánat, s ekkor alig hallhatóan azt suttogja: „nekem most mennem kell”. Ennyit, semmi többet. Azzal elereszti a hálót.
illusztráció | Hórusz Archívum
RETRO-LIGET
avagy mit írtak, hogyan írtak a Liget szerzői öt, tíz vagy éppen huszonhárom évvel ezelőtt:
jellegzetes, az akkori és a mai időkről is szóló részletek.
