MADZAG
Madzagot kötök a „DZ”-re,
de finomat, puhát, és nem a nyakára,
derekára vagy a bokájára,
mintha uralni akarnám,
hogy bármikor,
ha szükségem, kedvem, szeszélyem
úgy kívánja,
magamhoz ráncigáljam.
Ezt az egyedi kettős hangzót
különösen egy kétszótagú kifejezés
közepén kedvelem,
amit az öt hangzó jelent nekem,
s nem csupán értelmileg,
mert leggyakrabban akkor talán,
ha a versírás belső útjait, módjait, irányait
és még százféle valamijeit csak
kapizsgálom, mint most is itt,
mikor úton vagyok már
reményem szerint a létesülés
felé:
horgomra akad a megoldás.
Jó ezt kimondanom,
ismételnem akár;
a madzag kézre áll,
simán odavezet,
az ember tapogatódzik,
s pedzi már, hol és hogyan volna jó
tovább.
E-DAL-E?
Nem e-dal e dal még, de
az lesz,
ha fent lesz a neten;
majd ki-kenem-fenem
cifrára vagy
világosszürkébe mártott
sötétszürkével, ezüsttel bonyolítva,
begabalyítva, nyitva-zárva
a sohsem volt,
imént lett, most készül, már meg is van
írást,
absztrakt-személyes dünnyögésem képét,
nem titok,
s így e dal úgy lesz az „E” dala,
mintha dallama
kezdeteimtől hangzana,
adná magát,
nem akárkinek-minek.
ÉPPEN HOGY ÉPEN
Éppen azért, hogy épen
vihessem át valóban
s nemcsak átvitt értelemben,
hangzómat
egy ékezettel,
megvesszőzöm
fél kezemmel,
és máris él,
élesen különbözik
kimondva
az „É” –
Hallod-e, te,
élesecske,
ugye, azért
ékeskedsz és
részesedsz te
mindenféle
résben, jóban,
megtartóban,
rájátszóban,
vad vagy szelíd
virág vagy te,
kertben, völgyben,
hegyen, réten;
itt meg konkrét
egyetlen egy
személyben fel-
forrósodó –
igen, azért
hogy pont engem
részeltessél;
ez itt a nyár,
érzés szerint
ősi nyolcas,
négyes kering,
sorrendben már
a kilencedik.
