„Elmondhatni, hogy sohasem volt Magyarországon olyan apátia, oly nagymérvű közönyösség a közügyek iránt, mint éppen most. A nemzet lomhán hempereg oda, ahova a hatalom fordítja... Ne csodálkozzunk tehát e számtalan botrányon, mely egymásnak ad helyet folytonosan, bár sajnálkozunk is efölött. Mindez úgynevezett affér-ok, melyek komikus golyóváltással, vagy egy nyilatkozattal érnek véget, a jóravaló társadalmi és politikai életnek nem lehetnek ily gyors egymásutánban következő gyümölcsei. (...) E botrányok, melyek a parlamenti élet háta mögött de mégis annak közvetlen közelében támadnak és tenyésznek gomba módra, rontják tekintélyünket, hitelünket, becsületünket kifelé, s fölizgatják, megmérgezik és eltompítják a közvéleményt befelé. (...) A közvélemény megmarad aggodalmában, s bekövetkezik, gyökeret ver a kétségbeesés e nemzet jövője fölött minden szívben, s beáll a rothadás utolsó stádiuma, az apátia, mely mint az aranka növény mindent kipusztít, amerre elvonul. Az ország sorsára kevés súllyal bír az, hogy Zichy lövi-e meg Asbóthot vagy Asbóth Zichyt, valamint az, hogy melyik marad a színpadon a győztes, Szapáry gróf-e vagy Pázmándy Dénes. A mármarosi komédiák is közönyösek. Hányszor köszönt le Várady, s hányszor választják meg újra? Más itt a baj. Az, hogy a parlamenti élet sorvadásban sínylik, s kormányrendszerünket a korrupció széles fekélyei borítják” – írja Mikszáth a Cikkek és karcolatokban, 1879-ben.