A pesti „Broadway” legsűrűbb részén, az Andrássy út és a Nagymező utca keresztező­désénél csillogtatja Zsolnay pirogránitból készült sötétzöld-aranysárga homlokzatát a Magyar Fotográfusok Háza. A burkolat csak a földszinti neoreneszánsz üzletportált díszíti. A kapubéllet fölé faragott puttó fadobozos kamerát szorongat.

Mai Manó cs. és kir. udvari fényképész 1894-re felépült palotájának belső tere is impozáns: az érkezőt pompás előcsarnok fogadja. Az égre nyíló, ovális mennyezeti képen festett angyalok játszanak, gipszstukkók fodrozódnak, a remekmívű monogramos lépcső­korlát tetszetős ívekben vezeti feljebb a tekintetet. A belső terekben hol egy velencei tükör, hol Róth Miksa festett ólom­üveg ablakai vonják magukra figyelmünket. A meg­rende­lőnek először csak essen le az álla. Majd összekapja magát, és a legelőkelőbb, legdél­ce­gebb tartásban áll a kamera elé – ami ügyetlenség, hiba megmarad, azt a retusőrök majd eltüntetik.

A látogató mostanság a főbejárat oldalában jobb felől a ház kávézóját, bal felől az MTVA közönségszolgálati irodáját találja. Az információs pont lila színekben fürdő kirakatában, nyilván hogy felkeltse a bam­bu­lásra hajlamos járókelők figyelmét, egy­más fölé szerelt négy lapostévé ontja a köz­szolgá­lati adók min­denkori műsorfolyamát – ami a csövön kifér. Úgy láttam, a vadul ágyúzó moni­torok fedezé­kében megbúvó helyiség kong az ürességtől. Az ügyfélszolgálati pult DVD-ket, pólókat és kávésbögréket árusító munkatársai várják ott a nézők kérdéseit, javaslatait – gyaní­tom, többnyire hiába. Az állami tévé valóságteremtési monopóliuma már oda, csekély díj ellenében százféle csatorna ingerkedését bámul­hatjuk, s ha az sem elég, ott az internet végtelenbe vesző álló- és mozgókép­ára­data. Hogy a tarkán villódzó felületek mögött mi rejlik, s az egész hogy működik, jószerével már senkit sem érdekel, ahogy a tévéjét sem bontja szét senki, hogy betekintsen az alkatrészek közé. Aki meg a korszellem dicsőítette inter­aktivitásra vágyik, az egyszerűbben is megvalósíthatja, mint hogy nyakába vegye a várost. A Tartalmak Világa végleg győzelmet aratott a Fizikai Világ felett – kijelzőivel és képernyőivel sikerrel takarja el saját infrastruktúráját. Ezért manapság a legfontosabb varázs­szó, ami elhozza a nép igazi megnyugvását: a Lefedettség.

Az MTVA szerint az arculatváltás „a közmédia közösségi médiává alakulását” jelezte. Kár, hogy a Tartalmak Világában – bármennyi interaktivitást tömnek is bele - nincs többé közösség, csak közönség. Ott az individualizmus uralkodik.

Hogy minek fecsérelek ennyi szót egy mellékoltárra, és miért nem haladok be a főbejáraton? Nem érzem elvesztegetett időnek, hogy ezeket végiggondoltam, mert odafönn a galériában egészen más világba csöppenünk.

Először is: az előcsarnok pompája helyett szerényen megvilágított puritán tér fogad. E falak között semmi nem vonhatja el figyelmünket az egyszerű fakeretekbe foglalt fotográfiákról. Itt az ablakok elé engedett fehér vásznak zárják ki a zajos külvilágot, ahol az ingyen versengő képek egymás hegyén-hátán tolonganak látóterünk minden négyzetcentiméteréért, roppant inflációt okozva a képek piacán.

Nincs a galeristának nagyobb ellensége, mint az infláció. Ő az, aki sosem fogadhatja el, hogy a másolat egyenértékű az eredetivel, még akkor sem, ha a képekkel túletetett közvéleménynek ez egyre megy - a Tartalmak Világa, a digitális közműcsatorna a folyamatos másoláson, sokszorozáson alapul. Ez a divat, ez a modern.

De hiszen valaha épp a fotográfia volt a legmodernebb vívmány! Realisztikus képet ad, mint egy festmény, sokszorosítható, mint a rézkarc. Megjelenésével felszabadította és világgá küldte a portréfestőket. Olajképet rendelni manapság fellengzős gesztus. Csak hiú vagy nagyon gazdag emberek próbálkoznak ilyesmivel, s ha elfoglaltabbak annál, semhogy órákon át modellt üljenek, az se baj: fest majd a művész úr fénykép alapján.

Bármily modern vívmány a fotográfia, s bármennyi képpel önti is el a világot, a galeristák mégis a 19. századi hagyományos műkereskedelem mintájára igyekeznek megszervezni saját tevékenységüket. Howard Greenberg, aki sajtófotósként kezdte, ma egy nagy New York-i galéria tulajdonosa. A hetvenes években fedezte fel, hogy milyen szenvedélyes kapcsolat fűzi őt egyes munkákhoz, s elkezdte felépíteni saját gyűjte­ményét. Abban az időszakban vásárolt, amikor még jelentős képekhez lehetett jutni és nem nyeltek el mindent a múzeumok raktárai. Kevés fotótörténeti gyűjtemény van magánkézben, Greenbergé az egyik legerősebb kollekció.

A Mai Manó Galériába 80 szerző 138 képe érkezett, köztük André Kertész, Henri Cartier-Bresson, Diane Arbus, Robert Capa, Martin Munkácsi fotográfiái. Kincses Károly fotótörténész, a kiállítás kurátora meséli, hogy még soha nem járt ilyen színvonalú összeállítás Magyar­országon. Két napot egyedül tölthetett a képekkel. Úgy érezte magát, mintha kamasz­korában hús-vér alakjában kereste volna fel álmai asszonya, Brigitte Bardot. „Ezek eredeti nyomatok”, mondja borzongva.

Hát hiszen e körül forog mindenfajta műkereskedelem: az eredetiség és a kor teszi ritkasággá és értékessé a tárgyakat. Ez nem a Tartalmak Világa. A fénykép, ez az ízig-vérig modern műfaj is szélvészgyorsan klasszicizálódik a műtárgykereskedelem kezén. S ezek a képek csakugyan a múlt relikviái: nem memóriakártyán megjelenő bit­halmaz­ként kezdték pályafutásukat és nem a világháló képernyőin megvillanó másolatokként értek célt. A Fizikai Világban egyesével kellett előcsalogatni őket, alkimista műhelyekre emlékeztető sötétkamrában, csipesszel a kézben, hívóval, fixírrel telt tálak fölé görnyedve. Amit a galerista el tud adni, annak egyedi, másolhatatlan fizikai teste kell legyen.

Kincses a képállomány színvonalát azzal érzékelteteti, hogy Monet, Renoir, Picasso nevét említi, azaz festészeti analógiákkal él. Hogy tiltakoztak pedig a fotográfusok, hogy a festőiséget kérjék számon rajtuk, hogy ragaszkodtak hozzá, hogy önálló művészeti ágként tekintsenek a fotográfiára, mely elrugaszkodik a festészettől, és saját nyelvet beszél. Ám a galerista szemszögéből teljes a párhuzam. A műgyűjtő hagyományosan fel nem ismert, nyomorgó zsenik vásznait vásárolja fel fillérekért. Miért ne fedezhetne fel ismeretlen fotográfusokat is, abban a reményben, hogy előbb utóbb sikerül kultuszukat felépíteni? Az 1963-ban elhunyt magyar származású fotográfus, Martin Munkácsi élet­műve például nem kellett a múzeumoknak, özvegye pedig nem tudta fizetni a raktározás költségeit, ezért a teljes anyagot kitették az utcára, a hagyaték a negatívokkal együtt szétszóródott, s csak a véletlen folytán került egy része hozzáértő gyűjtők kezébe.

Befejezésül egy történet: Arthur Fellig szülei még 1909-ben emigráltak az Osztrák-Magyar Monarchiából. Asszisztensből, laboránsból harminchat éves korára lett Weegee néven szabadúszó fényképész New Yorkban. Sűrű kis ember volt, akinek a szájából folyton szivar lógott. Többnyire éjszaka dolgozott: kocsijában hallgatta a rövidhullámú rendőrségi rádiót és elsőként érkezett a bűnesetek helyszínére, a képeket a csomag­tartóban kialakított sötétkamrában mindjárt elő is hívta, majd jó pénzért eladta a szerkesztőségeknek. Megesett, hogy munka közben visszafordult és a háta mögött feltorlódó embertömegre vakuzott. A Their First Murder című 1941 októberében készült képén összeverődött tömeg most lát először gyilkosságot (szemben a fotóssal). Egy kép a kukkolókról, kíváncsiskodókról, a közönségről: rólunk.

FOTOGRÁFIA FELSŐFOKON
Válogatás Howard Greenberg gyűjteményéből
Megtekinthető: 2013. szeptember 28. – 2014. január 5.
hétköznap 14-19 óra között, hétvégén 11-19 óra között.

MAI MANÓ GALÉRIA
1065 Budapest, Nagymező utca 20.
maimano.hu