Amikor először hallottam a kvantumfizika csodálatos világvariációiról, vajmi keveset értettem belőlük – és a helyzet azóta sem sokat javult, pedig ennek már húsz éve. Bölcsész létemre én igenis érdeklődtem – de előbb-utóbb mindenütt felbukkantak a képletek, és azon a ponton visszahőköltem, mint a Bálám szamara, amikor a szigorú angyal keresztbe állt előtte az úton. Annyit mindenesetre felfogtam, hogy a világ körülöttünk csak a felszínen olyan stabil és egyértelmű, mint amilyennek látszik, a mélye képlékeny és kiszámíthatatlan, s ez történetesen egyezett az én tapasztalatommal a mindennapokat és önmagamat illetően. Lenyűgözött az elgondolás is, mely szerint a világegyetem nem egységes, hanem univerzum helyett multiverzum-jellegű, és párhuzamos világok esztelen sokasága tölti ki a lehetségesség végtelenbe nyúló tartományait. Úgy képzeltem, világunk nem a kirkegaard-i „vagy-vagy” mentén osztódik, hanem „is-is” módjára hasad minden pillanatban, s a pillanat törtrészeiben egyre tovább, valamennyi lehetséges és talán lehetetlen irányban terjeszkedve. Nem tudtam betelni a gondolattal, hogy egy és ugyanazon pillanatban szikkadt remeteként ülök a Himalája valamelyik csúcsán – esetleg valamennyi csúcson együttvéve –, míg párhuzamosan egy rosszhírű kéjbarlangban valami zabolátlan hetérával kergetőzöm. Aztán persze a kvantummechanika határesetté halványult, dacára, hogy pontosan tudtam: amit látok magam körül, magamat is beleértve – éppen az a határeset.