A szavak semmit sem jelentenek a valósággal szemben; mit mond neked az, hogy: sötétség? Nyilván egészen mást, mint nekem – nem a lekapcsolt villany után tompán rezgő világ halvány lenyomatait retinádon; nem a kiégett villanykörte magányát, sőt, nem is a csillagfényes éjszaka ideges kékjét a fejed fölött, hanem a teljes és tökéletes fénytelenséget; a fény nélkül maradt élet kétségbeesett ürességét, amikor zuhansz egy ismeretlen és semmilyen térképen sem szereplő szakadékban, s érzed ugyan az ellenszél megnyugtató erejét, a hideg–meleg váltakozását bőrödön, és tudod: ez csupán állapot, eszed nem képes megbarátkozni a gondolattal, hogy egyedül maradtál.
A jó tanácsok, igen, áramlanak mindenhonnan; hallgass a belső hangra, lihegik, de miféle hang az, amelyik másodpercenként újabb utasítást súg, vigyázz! és balra! és állj meg!, ezt sikítja, állj meg!, de hiszen alig indultam el, lendületesen megyek, úgy gondolom, nincs a járásommal semmi baj, zökkenőmentes, mégis rémülten visítoznak a koponyámban, mintha felgyulladt volna a díszlet; miféle belső hang az, ami nem segít, sőt, hátráltat, és azon mesterkedik, hogy eltántorítson célomtól? Amúgy sem rózsás a helyzet: az út telis-teli akadállyal, s én egy, sajnos, nem képzeletbeli óceán fenekén vergődöm, előre, mindig előre, egyre több kétellyel küzdve… és a belső látás mi fán terem?
A világ elmosódott, emlékeimben él mindössze, akár a rohamosan távolodó partszakasz, hol egykor boldog voltam; hangok, képek, illatok sodródnak a felszínen a végzetes robbanás után, s én ingatag törmelékekbe kapaszkodom. Sohase hittem volna, hogy a sötétség (ami különbözik mindentől, mit eddig a pillanatig feltételeztem) szagtalan, íztelen semmi: csupa semleges lüktetés és fájdalom… ha belecsípek a tenyerembe, fáj – ember maradtam-e, avagy mássá változtam: olyan lénnyé, aki nem kint, hanem bent létezik, és csupán muszájból él?
Balra! és vigyázz! és ne arra, hanem erre, mindjárt ott vagy – de hol, kérdem, hol vagyok? Én vagyok-e, aki megérkezik sehova-valahová; népmesehősként huppanok a fele-királyságba vagy az a másik, a helyemre lépő aratja le a babérokat?
A kiáltozás egyre hangosabb és erőszakosabb, véget kell vetnem neki, mielőtt… az arcomhoz nyúlok, s ekkor a hangorkán kissé alábbhagy, csodálkozva csöndesedik, várják a következő mozdulatot, a világ éhesebb, mint valaha; tétovázom, és lassan emelem a kezem (észrevétlenül, gondolom, zavarodottan, hiszen attól, hogy én nem látok, engem látnak, sőt), ujjaim végigfutnak izzadó bőrömön, csiklandós érzés ez, a remény bizsergése – lerántom a kendőt, és szaggatottan, kapkodva szürcsölöm az új világ édes, porszagú levegőjét.
Az osztályteremben kissé csalódott csapattársaim topognak, Laci, már csak három méter kellett volna, fanyalognak, nem hallottad, hogy kiabálunk; de amikor közelről a szemembe néznek, hirtelen megértenek valamit, mert elhátrálnak, és dünnyögve araszolnak Péter tanár úr mellé, aki az új fordulóra toborozza a 7/a osztály vállalkozó kedvű versenyzőit – ők megtapasztalhatják, milyen (ha csak átmenetileg) vakként végigtapogatózni a székekből emelt alkalmi akadálypályán.
Kutas József írásai a blogon | Kutas József írásai a Liget folyóiratban
