Idén az ősz,
ahogy színes akvarelljeit kiállította-rakta!
Ilyen képeket
eddig még nem láttam
évenként ismétlődő tárlatain;
talán nem is
variáció a régiekre,
bár azok is itt vannak,
a napsütésben fölizzó vörös
vadszőlő-levelek lobogása,
a diófa-lombok és platánok
világossárgába
hajló gömbjei –
és akkor, de nem is;
már közben, körül és kívül-belül,
vele szemben, ellenére:
a közérzet mintha-lénye,
szavaimat is széttaszigáló
ötletei,
fölpuffasztott CÖFjei
(annyi csúfos múltbeli bukás,
beleveszés
kérő, könyörgő és fenyegető tapasztalatát
semmibe véve, föl sem fogva, szétgányolva),
nyomakodtak elő:
megnyílt az igénytelenség új idénye
(tart már, eláraszt),
az egész közös térség annyira idétlen:
nincs mit fölismerni, tudni, semmi új már róla,
klisék kattognak fölgyorsulva,
meglódul tömkelege,
benne kapálózva
a sárga-piros lombok látványa is nyomaszt
idén ősszel.
