a LIGET e-könyv sorozata

A kocsmánkban három asztal volt. Egyiknél ültek a parasztok, másiknál a tisztviselők, a harmadiknál a zsidók. Bizonyos fokig elkülönülten, külön-külön kasztot alkotva, de – és ezt hangsúlyoznám –: békében, a másik iránti türelemmel. A három asztalnál más-más kártyajáték folyt: a parasztok huszonegyest, a hivatalnokok dardlit, a zsidók lórumot játszottak. Apám – mint már mondtam – rendszerint állva beszélgetett, hol itt, hol ott; kisgyerekként én gyakran álltam apám mellett, s persze inkább a helyzet, ezek a képek, a kocsmai elkülönülés és mégis együttlét képei ivódtak belém – a beszélgetések témái, a konkrét szavak nyilván kevésbé. Bizonyos fokig ez ismétlődött a jómódúak és a szegények között.

Iskolai szünnapon például a környék szegényebb gyerekeivel játszottam inkább, csatangoltunk, az utcán voltunk, aztán délután elmentem a zsidó gyerekek összejöveteleire. Ide is tartoztam, meg oda is, és ez jó volt, egy életre meghatározta vonzódásomat a sokféleséghez. Igen, ma már szinte jelképesnek gondolom a három kocsmai asztalt, a gyerektársaságokat… És talán különösnek tűnik, de meggyőződésem, hogy amikor életem során felvetődött, hogy elhagyhatnám Magyarországot, például amikor a barátaimmal Izraelbe mehettem volna, a legnagyobb… hogy is mondjam?… itt tartó erő az az ösztön volt, hogy nekem a sokféleség kell.

Nem akartam egy kasztba, egy felekezetbe, egy rétegbe, egyetlen fajta gondolkodásba vagy életmódba sem bezáródni. Ez a tagolt, de a különbözőségeket, az eltérő szokásokat tudomásul vevő egymás mellett élés egyébként csakis a vidékre, a falura volt jellemző… és Szécsény akkor még nagyközség volt. Azt hiszem, legalábbis számtalanszor ezt tapasztaltam, hogy akik nem valamilyen kisebb településen nőttek fel, mint én – például a fővárosiak –, csak érthetik, de nem érzékelik, mit jelentett ez: a több nemzetiségű, többféle vallású, fajtájú emberek egymás mellett élése. A különbözőségek összetartozása.

ÁCS IRÉN