Amikor először hallottam a kvantumfizika csodálatos világvariációiról, vajmi keveset értettem belőlük – és a helyzet azóta sem sokat javult, pedig ennek már húsz éve. Bölcsész létemre én igenis érdeklődtem – de előbb-utóbb mindenütt felbukkantak a képletek, és azon a ponton visszahőköltem, mint a Bálám szamara, amikor a szigorú angyal keresztbe állt előtte az úton. Annyit mindenesetre felfogtam, hogy a világ körülöttünk csak a felszínen olyan stabil és egyértelmű, mint amilyennek látszik, a mélye képlékeny és kiszámíthatatlan, s ez történetesen egyezett az én tapasztalatommal a mindennapokat és önmagamat illetően. Lenyűgözött az elgondolás is, mely szerint a világegyetem nem egységes, hanem univerzum helyett multiverzum-jellegű, és párhuzamos világok esztelen sokasága tölti ki a lehetségesség végtelenbe nyúló tartományait. Úgy képzeltem, világunk nem a kirkegaard-i „vagy-vagy” mentén osztódik, hanem „is-is” módjára hasad minden pillanatban, s a pillanat törtrészeiben egyre tovább, valamennyi lehetséges és talán lehetetlen irányban terjeszkedve. Nem tudtam betelni a gondolattal, hogy egy és ugyanazon pillanatban szikkadt remeteként ülök a Himalája valamelyik csúcsán – esetleg valamennyi csúcson együttvéve –, míg párhuzamosan egy rosszhírű kéjbarlangban valami zabolátlan hetérával kergetőzöm. Aztán persze a kvantummechanika határesetté halványult, dacára, hogy pontosan tudtam: amit látok magam körül, magamat is beleértve – éppen az a határeset.
Mindezt csak azért írom le ilyen részletességgel, mert a kamaszkori érzés megint egyre gyakrabban a hatalmába kerít. És még csak képletekkel terhelt könyvet sem kell lapozgatni hozzá, bőven elég, ha reggel, az életmentő eszpresszó mellé két ellenkező érdekeltségű napi újságot látok a kávézó pultján. Olyankor atavisztikus izgalom vesz rajtam erőt. Lopva körülnézek, és a két címlapot óvatosan egymás mellé helyezem. Az egyikből kiderül, hogy az ország ahol élek, majd kicsattan a jóléttől; a jóravaló emberek, akik lakják, csaknem boldogok benne, gazdasága mint erős hajó biztonsággal halad mind följebb az ár ellenében a források felé; a kultúra a reneszánszát éli, a mutatók azt mutatják, amit kell, csökken, aminek csökkennie illik, és nő, ami már amúgy is magas volt. A másik szememmel viszont a másik, párhuzamos valóságot látom, ahol egy hanyatló országban romlik a rettenet, züllött nyomorultak tengődnek a maguk tákolta kegyelemketrecekben, és az iménti kis hajót tehetetlenül sodorják a dühöngő habok, ha ugyan el nem nyelte már régesrég a mély. Ugyanezt meg lehet ismételni az első oldallal, a másodikkal, és így tovább, a napilap végéig: gyakran még az időjárás is ellentétesen alakul ebben a kis helyi multiverzumban.
Az éhgyomorra bevitt eszpresszó szédülete mellé harmonikusan simul ilyenkor az a másik, metafizikaibb szédület, amely azt súgja, ha nem is milliónyi változatban, de legalább két párhuzamos országban létezem egyszerre, két különböző utcán visznek a buszok, az egyik lefelé, a másik fölfelé kanyarog, még ha ugyanott szállok is le végül. És biztosan tudom: Európa legnagyobb részecskegyorsítója, ahol a valóság kvantumos természetét mérni lehet, nem az Alpok hegyei alatt van, hanem sokkal de sokkal közelebb.
Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban
