Így vagy úgy, de eljön a pillanat, amikor az ember számvetésre kényszerül. Rendesen kisebb-nagyobb sorscsapások szükségesek ehhez, mert az ember valamiért úgy lett idomítva, hogy akkor térjen észhez, ha a sors van oly szíves, és fölpofozza. Hagyományosabb időkben tőzsdekrachok, hajótörések, balszerencsés véletlenek vagy rafinált kórságok kellenek a kijózanodáshoz – de hála az égnek, nekem már egy komolyabb megfázás is elég, hogy tudjam: a sors éppen készül kesztyűjét levetni.
Vagy egy költözés.
Ezt ugyan a klasszikus auktorok legtöbbje nem sorolja a kimondott istencsapások közé, de kérdezzék csak meg Ovidiust, és neki meglesz a maga finoman cizellált véleménye.
A költözés árnyékában – amely tüposza, előképe ama végső és kéretlen költözésnek, melyre mindnyájan elő vagyunk jegyezve –, szóval a költözés árnyékában az ember kénytelen megállani egy pillanatra, körülnézni az életében, e feldúlt szobában, és borzadva konstatálni, hogy megint olyan a helyzete, mint Szent Antalé a Dürer-féle rézkarcon. A vén aszkétát ezen úgy veszik körül a rusnyábbnál rusnyább démonok, hogy szerencsétlent alig lehet észrevenni a sok pokolfajzat közt: mint amikor egy tengerbe dobott rozsdás fazekat nőnek be mindenfelől a rajta megtelepedő moszatok, kagylók, korallok, izgága vízi lények.
Költözéskor is így állunk a napok hordalékában nyakig eltemetve, és mindennél forróbban kívánjuk, bárcsak volna bennünk elég kurázsi ezt az egészet egyetlen lendülettel és lehetőleg behunyt szemmel kihajítani. Ilyenkor hűvös és higgadt elme szükségeltetik; tárgyilagosság, józan ítélőkészség, és biztos kéz, mint egy sebészorvosnak; gyors döntés és még gyorsabb cselekvés, mint egy mesterlövésznek. Ilyenkor mérlegelni kell: a dolgokat súlyuk, hasznuk, fontosságuk, erényeik és vétkeik alapján megítélni, majd vagy a tárgyak gyehennájára küldeni őket, vagy kegyesen belépést engedélyezni nekik ama másik életbe, amely reményeink szerint az új helyen miránk vár. Mondják, az efféle főpróba sosem árt, mert költözni előbb vagy utóbb úgyis kell. Ki könnyebben indul, ki nehezebben. Én nehezebben.
Különösen a karácsony előtti rövid napokban, amikor eleve oly szűkmarkúan mérik a fényt az órák istenei, hogy kétszer meggondolom, egyáltalán érdemes-e belefogni valamibe. Hiszen még a Nap sem igazán döntött, kíván-e hozzátenni valamit a világhoz vagy sem – mitévő legyek akkor én? Ennek ellenére a körülmények úgy határoztak, hogy legjobb lesz most fölszámolni egy életet, és a helyébe hevenyészni egy újat. A sorssal nem vitatkozom, nem hergelem, nem óhajtok vele ujjat húzni. Mindössze egy kevés nyugtalanság mocorog bennem, amikor a rövidesen lepakolandó könyvespolcok sorára nézek.
Még élénken él emlékezetemben annak a New York-i férfinak az esete, akit éppen tíz éve, karácsony napjaiban mentettek ki a könyvei és folyóiratai közül, mint valami sarki jegek fogságában rekedt halászt, vagy mint egy vájárt, akit maga alá temetett a szavak sújtólégrobbanása. Az akkor negyvenhárom éves Patrick Moore-t a tűzoltóknak kellett kiszabadítaniuk, miután két teljes napot töltött eltemetve a papíromladék alatt, segítségért nyöszörögve.A mentőalakulat több mint egy órán keresztül ásott, míg a betűk lavinája alól sikerült kihalászni az illetőt: Mr. Moore szenvedélyes olvasó volt, s talán csak tekintélyes gyűjteményét szerette volna némiképp átrendezni, amikor az megbokrosodott, és gazdája ellen fordult.
Én is tudatában vagyok, hogy soha többé nem leszek képes a könyvek, tárgyak és emlékek mozaikját reprodukálni, amely az elmúlt években a rendnek éppen ezt az arcát öltötte magára; talán nincs is rá szükség. De majd igyekszem óvatos kézzel nyúlni ehhez a törékeny rendhez, nehogy magamra haragítsam a mondatokba zárt, szunnyadó, dühös isteneket, akik ha felébrednek, továbbhajszolják a halandókat újabb és újabb rendek, újabb és ismeretlen hajlékok felé.
fotó | Alicia Martin installációja (Madrid)
Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban
