A floridai születésű ifjabb Walter Miller élete huszonegy éves korában tört derékba, amikor 1944. február 15-én részt vett az amerikai légierő egyik olaszországi bevetésén, melynek alkalmával sikerült az ezerötszáz éves Monte Cassinó-i bencés apátságot csaknem ugyanennyi tonna bombával porig rombolni. A sors iróniája, hogy a monostorban egy árva német katona sem állomásozott: a hat szerzetes és valami harminc civil menekült, akik túlélték a légicsapást, elmondták, hogy egy megállapodás értelmében a Wehrmacht nem használta támaszpontként az apátságot – a támadás után elhagyott romokat viszont már igen, hónapokra lelassítva a szövetséges erők előrenyomulását. Walter Miller Jr. élete ezen a ponton egyszer s mindenkorra megváltozott: hazatérve katolizált és regényírással töltötte napjait egész addig, míg mizantróp hajlamainak és súlyosbodó depressziójának engedve fejbe nem lőtte magát. A kettő közt pedig megírta az egyik legszebb poszt-apokaliptikus könyvet, amelynek címe: A Canticle for Leibowitz.*

Az ifjú Miller jutott eszembe, amikor folyóiratok közt szemezgetve kezembe akadt egy Liget-szám, amelynek a címlapjára Bornemisza Eszter alkotása került. Igazság szerint emiatt kotortam elő a kupacból épp ezt a lapszámot: szemem azonnal megakadt a vöröses-okkersárgán világító képen – mintha a Leibowitz-könyvhöz szolgáló tökéletes illusztrációra bukkantam volna. Újságpapírból és régi könyvlapokból összeállított installációkról van szó; archaikussá gyűrt papirosokon éjfekete alakzatok sorakoznak: betűk, vonások, piktogrammok. A legkülönbözőbb jelek, karakterek, hieroglifák állnak, vagy inkább lebegnek egymás mellett, közelebbről meg nem határozott szavak vagy szótöredékek: arábusul, szanszkritül, meg más, minden bizonyal keleti vagy egyéb távol eső nyelveken; kínai írásjegyek, görög, latin, és ki tudja még hányféle írástörmelék, talán egész a sziklavésetekig bezárólag. Az egész alatt, mintegy a háttérben, itt-ott még kiolvasható, vagy inkább megsejthető az alapanyag: a köznapi, és a köznapival együtt gyorsan megavasodó cikkek, hírek, felhívások, feljegyzések szóáradata – minden olyan értelmes, jelentéssel teli, és elmondhatatlanul jelentéktelen aktualitás, amivel nap mint nap megszentségtelenítjük a beszéd terét. Itt, ebbe a kontrasztba állítva: az óarany és rubintpiros túlvilági izzásának erőterében látszik igazán, micsoda rabszolgamunkára fogott a nyelv: micsoda kicsinyes banalitást kell a szavaknak elszenvedniök, s hogy a nyomtatott betűk csakugyan az írás szürke, kisemmizett, arctalan proletárjai. Mert lehet ugyan, hogy a föléjük rótt titokzatos jelek, tussal festett kalligráfiák sem egyebek, mint rövidáru-hirdetések vagy becsületsértésnek szánt falfirkák: de már a kézírás misztériuma bennük van, és magukon viselik az egyszeriség és visszavonhatatlanság pecsétjét.

A nyelv, szegény, mindennap lehúzza a maga huszonnégy óráját az emberi ostobaság szolgálatában, és alig-alig marad ideje, hogy magának éljen: hogy költészetté legyen, vagy felüdüljön kissé az értelmetlen hangzások csobogásában: hogy tiszta recsegéssé, trillává vagy handabandázássá csupaszodjék, hogy alkalomadtán kissé szabadságra menjen és levetkezze a jelentések szűkre szabott munkaruháját – talán csak a csecsemők és az őrültek ajkán van olykor része ilyen fizetett vakációban. És néha a költőknél meg a hasonszőrűeknél, akik nem akarják mindenáron igába hajtani és karámokba rekeszteni a szavak vadlovait: a próféták és misztikusok fogyatkozó vagabundjainál találhatnak átmeneti menedéket, akik úgy zarándokolnak a nyelvbe, mintha a déloszi szent szigetre hajóznának, ahol tilos volt születni és meghalni, ahol minden örök.

A képeket böngészve már valósággal várom az írás parasztlázadását: amikor a kegyetlenül egyenes sorokba szedett, katonás rendbe kényszerített betűk egyszercsak megelégelik a dolgot, undor fogja el őket a rájuk naponként kirótt piszkos munkától, és elirigylik a nemes tust, a szertelen vonásokat, a hibákat és esetlegességeket – vagyis a történetiséget a fölöttük ragadozómadárként lebegő kalligráfiáktól, melyek sötét árnyéka itt rájuk vetül. Az lesz a tipográf forradalom, amely mindent felperzsel, a nyelv bozóttüze. Itt már mutatkoznak az előjelek. A középkoriak úgy gondolták, a világegyetemben minden önnön tökéletességére törekszik, ha olyan öntudatlanul is, ahogy a tárgyak hullanak lefelé, a tömegvonzásnak engedve. Miért pont a nyelv ne akarna örök lenni? És ez a törekvés öregebb, mint a közlés maga: akkor is volt és akkor is lesz, amikor a szavak mögül már régen kihalt az információ, és elkopott bennük a praktikum. Itt láthatóak a nyelv távlatai; nem is kell érteni ahhoz, hogy a jelek erőterét érezni lehessen. Kandinszkij egyszer arra biztatott valakit, igyekezzék az írott betűkben nem célszerű alakzatokat keresni, hanem pusztán érzékelni azokat, önnön tisztaságukban, jelentés nélküli formákként. Ez is megvan itt, de erősebb talán a kétféle jelentés feszültsége: az ismerté vagy megfejthetőé és az ismeretlené, a csupán sejtetté.

Felajzott elméjű reneszánsz filológusok, akik az egyiptomi hieroglifák megfejtésére áhítoztak, sorra álltak elő bámulatos átírásokkal, olykor antik bevásárlólistákat prezentáltak ezotérikus theo- és kozmogóniai értekezésekként. Ma legfeljebb mosolygunk rajtuk, pedig módszerükkel nyelvérzékünk egy elfeledett mélyrétegét bolygatták meg. Nem ismerték ugyan a kódot, amellyel a karaktereket desifrírozhatták volna, de megragadtak és fölfejtettek valami ösztönös jelentést, félúton tudás és nemtudás közt; miután ismertek ezt-azt a nílusvölgyi mitológiából, ennek az előzetes tudásnak az alapján igyekeztek feléleszteni és szavakká formálni a látványba zárt értelmet. Illúzió, hogy csupán a szavak jelentésének ismerete alapján érteni lehetne a közlések jelentését, vagy hogy csupán a betűk vagy a nyelv ismeretének birtokában minden szöveget el lehet olvasni. A nyelv igenis – legalább néha – arra törekszik, hogy titok maradjon. Ezért olykor borostyánba zárt ősrovaroknak, történelem-előtti, névtelen szörnyetegek maradványainak látom ezeket a képeket; zárványoknak, amelyek minden törékenységük dacára örök nyomot hagytak az áttetsző kőben; a nyelv millióéves kövületeinek, amelyek sötét mézgáján, mint valami nagyítóüvegen át nézve mai nyelvünk kisszerűsége is tisztán kivehető.

Más lapokon – irkákon? jegyzetpapírokon? – fura szerkezetek vázlatai, hevenyészett tervrajzok láthatók, mintha Leonardo vázlatfüzetét összefirkálta volna egy kétéves. Vízözön előtti pergamenekre róhattak ilyen gyerekes ábrákat a vízözön utániak, amint zúgó fejjel próbálták fölidézni a világot olyannak, amilyen azelőtt volt. Miller könyvében az atomháború után egész szerzetesrend alakul a kataklizma előtti világból maradt tudás, pontosabban a Memorábiliák védelmére: ez a régiektől fennmaradt összefüggéstelen információs morzsalék, amelynek jelentéséből ugyan semmit sem értenek, ám jelentőségüket pontosan felmérik: ezért is igyekeznek összegyűjteni, abban a reményben, hogy talán eljön az idő, amikor újra jelentésük lesz. Addig is másolják, őrzik és továbbmásolják: kapcsolási rajzokra kerülnek bonyolult iniciálék, az áramkörök lapszéli ornamensekké lesznek, megalkotva így az egykor volt civilizáció ragyogó breviáriumát. És amikor évszázadokkal a Tűzözön után újra sikerül az ábrákhoz jelentést társítani, amikor enigmatikus ábrákból ismét érthető jelekké, becses relikviákból pedig használati tárgyakká válnak, megint – mintegy automatikusan – a pusztítás eszközeivé lesznek. Pedig jobb, ha – Kandinszkijt követve – megállunk a kényszeres dekódolás küszöbén anélkül, hogy a szépség jelezte értelemnél tovább akarnánk merészkedni. Így talán többet is tudunk meg a nyelvről és az emberi szellemről, mintha mindennek egyként és görcsösen a racionalitás eszközeivel, a puszta ész szerszámaival akarnánk nekiesni.

Lehet, hogy a szavak egymásra-rétegződésén elmélkedve, a nyelv szelvényeit vizsgálgatva nem is a kontraszt a lényeg, hanem az átmenet: a tussal írt, ismeretlen jelektől ihletve saját elhasznált szavaink is hasonlóan rejtelmes fényben tündökölnek, felszabadulva a közlés örökös nyomása alól. Lehet, hogy az egészet fordítva kell látni, és ezek az idegen rajzolatok nem a cikkekre és felhívásokra és hirdetményekre írtak, hanem azok a későbbiek: ez itt meg csak a beszéd humusza, amely vastagon rárakódik a nyelv őskőzetére, és lassan-lassan el is fedi azt. Mintha úgy kellene ezekért az ábrákért alászállni a nyelv aknáiba, a szavak ős-teléréhez, ahonnan őseink az első igéket kibányászták; s a földmélyi forróságban reszkető kézzel lemásolni az első, kezünk ügyébe eső papirosra – tekintet nélkül, hogy ismerős-e vagy sem. Ahogy a föníciai ökörfejből tucatnyi metamorfózis után kiformálódik az „A” betű, hogy aztán digitális kódokra hulljon, úgy válik e papírokon alabástromszerűen áttetszővé a nyelvünk, hogy találkozzon ezekkel az archaikusan elegáns jelekkel a Memorabiliákra mindig oly jellemző teljes, és megejtő érthetetlenségében.